Mint Szent Péter...

Süt a nap, árnyékot vetek a földre,
Be kell valljam, boldog vagyok tőle.
Frissítően fúj a szél,
simogatja testem, ahol ér.

Bár városban vagyok,
Nem érdekel, hogy az épületek itt nagyok.
Sétálok csak gondtalan,
Ilyenkor érzem igazán, hogy nem vagyok hontalan.

Egy kúthoz érve a tiszta vízből egy nagyot kortyolok,
Jó, hogy van egy nap végre, mikor nem dolgozok.
Rám fért már a pihenés és egy kis mozgás,
Túl sokat ültem a sötétség kapujában, mint portás.

Úgy érzem magam, mint Szent Péter a mennyben,
Ki eltévelyedett, én mondom, merre menjen.
Jól érzem így magam, nemsokára nem leszek egyedül,
Velem lesz sok ember, ki többé már nem menekül.

Ahogy gyűlik a tömeg, úgy egyre vakítóbb a nap,
Úgy tűnik, erőt világunk az örömből kap.
Tegyük meg hát, amit lehet,
Többet egy ember manapság nem igazán tehet.

A boldogság ritka kincs,
őszintén, jó élet anélkül valójában nincs.
Élvezzük csak addig, míg minden rendben mehet,
Engedjük el a rosszat, mindent, amit csak lehet.