Kibelezett világ

Nézz egy kicsit szét a világban,
Erre gondolsz, mikor kimondod, hibátlan?

Sokszor csak a fertő mi ellepi a felszínt,
Igás lovak a gályát húzva átérzik a kínt.

Töredező utcák, bedobott ablaküvegek,
Figyeljetek, én most nektek üzenek!

Kibelezve, árván, magatokra hagyva,
Eltűnik az életetekből színetek nagyja.

Szürkeség borul most bizony rátok,
Nem igazán tetszik, amit Én itt látok.

Hol van a hajdan dicső képetek,
Ki volt az, ki ezt tehette veletek?

Láncon rángatva, sarokról sarokra,
Martalócok tűzik darabjaitok karókra.

De ott, valahol a felső réteg alatt,
szunnyad egy erő, a neve harag.

Készíti csendben elő legújabb nászát,
Visszahozná a forradalom reneszánszát.

A szürke járda már duzzogva, hörögve fújtat,
"Elég volt, emberek, mutassatok újat!"

A kövek darabokra esnek, szikrát pattintanak
A szorító láncok hirtelen magukon lazítanak.

De késő már, robogva tör elő a mélység,
Magával hozva az utca ékes szívverését.

S ömlik most már a fényár, a környék ajkára
Világosság vetül újra az eddig haloványra.

Egy kibelezett világ kelt most újra életre,
Korábbi igáslovak falják fényét kiéhezve.

Tán a romokból lesz majd a legnagyobb megújulás,
Legalábbis e történetet így mesélte egyszer egy komédiás.