Végre hazaérek a munkából. Minden nap ugyan az a mókuskerék.
Reggel elviszem a gyereket az iskolába, majd munka, aztán irány haza. A gyerek
már egyedül jár visszafelé, elég nagy hozzá, csak 12 éves már...Este mindig meg
kell csinálnom az összes házimunkát, közben pedig Boti is zaklat, hogy segítsek
neki meg játsszak vele...kinek van erre energiája?
Ahogy belépek az ajtón már eleve furcsa látvány fogad,
hiszen minden a helyén. Ráadásul csend is van...ha valamit megtanultam az évek során,
az-az, hogy ha gyereked van, akkor a csend mindig gyanús.
Körbenézek, benézek a szobákba, a nappaliba, a konyhába, de Boti sehol. Egy
kicsit azért aggódom. Nem marad más mint a dolgozó szoba, bár oda csak akkor
mehetne be, ha Én is itthon vagyok. A szobába belépve látom, hogy a gépem be
van kapcsolva, a monitor kék és fehér fényekben villog, ami vészjóslóan terül
el a szobán. Rossz érzésem támad, ezért a géphez sietek. Leültem a gép elé, a
billentyűzeten egy cetli fogadott, amiben felismertem a kisfiam kézírását.
Gyorsan elolvasom:
"Szia Anya!
Képzeld,
beléptem egy Facebook csoportba, ahol tök jó dolgokat raknak ki minden nap. Ma
pl. egy olyan megmozdulás lesz, ahol fiatalok a fontosak szervezőknek.
Ne aggódj, hamar itthon leszek, azt írták, hogy nagyjából 1 óra alatt vége.
Puszi,
Boti"
A hideg kiráz azonnal, ez így nem jó, hol lehet a fiam. A
gép felé fordulok, majd elolvasom a kijelzőt. Azon is egy üzenet áll, amit
nehezen lehet a villogás miatt elolvasni, de mintha az lenne rajta, hogy "Az esemény
hamarosan kezdődik, hozd el egy barátodat is". Alatta pedig egy bohóc fej...Nagyon
ijesztő ez az egész, szabályosan a rettegés fog el. Annyi rosszat hallani
mostanság az ilyenekről, mi van, ha a fiam is egy ilyennek dőlt be?
Kattintok az egérrel, majd a villogás eltűnik és egy Facebook
csoport képét látom. Ugyan az a bohócfej a profil kép, a borító kép pedig egy
kihalt utca. A csoport neve: "Vállald be..." De mit kell bevállalni vajon?
Azonnal böngészni kezdem az oldalt, ahol a posztok tartalma a legrosszabb
gondolataimat igazolja vissza. Rengeteg olyan bejegyzés van, amiben különböző
bűncselekményre buzdítják a fiatalokat. A legutóbbi esemény valóban egy fiatal
fiúknak összehívott találkozó volt, amire ahogy látom legalább 20-an visszajeleztek,
hogy ott lesznek. Az eseményt "Hermész kiválasztása" címmel hirdették.
Gyorsan rákeresek a névre. Még az iskolából rémlik, hogy egy
görög istenről van szó, de a részletekre már nem emlékszem. A Wikipédiát megnyitva látom, hogy Hermész az
útmutatás, a jóslás, a vigasz és az újjászületés, az utazás, a pásztorkodás
istene, a tolvajok patrónusa és az istenek hírnöke volt a görög mitológiában.
Természetesen a szemem azonnal a tolvajok patrónusán akad meg. Mit akar ez
jelenteni?
Tolvajt akarnak a gyerekből faragni? Vagy akik odamennek, azok közül valakit
elrabolnak?
Remegek, mint a kocsonya, amikor felállok a székből. A hirdetett találkozó nincs
olyan messze és 5 perc múlva kezdődik. Rohanok a kabátomért és becsapom magam
mögött az ajtót. A lépcsőházban lefelé rohanva hívom az egyik anyukát, akinek
tudom, hogy a fia Boti jó barátja.
Andi szerencsére fel is veszi a telefont, elmondása szerint Milu
is egy találkozóra ment, elvileg Botival. Kérem, hogy azonnal hívja a
rendőrséget és lediktálom neki a címet. Röviden elmondom, hogy mit kell tudnia
erről és megkérem, hogy azonnal jöjjön Ő is, amint értesítette a hatóságot.
Több időm viszont már nincs, leértem a kocsihoz, bepattanok, majd csikorgó
kerekekkel indulok el, miközben Botit látom a szemeim előtt.
Nagy a forgalom, de mint egy őrült úgy vezetek. Folyamatosan
törölgetem a könnyeim, hogy normálisan lássam az utat. Soha életemben nem
féltem még ennyire, mint most. Már csak pár sarok és odaérek az úti célomhoz.
Természetesen piros lámpát kapok kb. 200 méterre a címtől. Ész nélkül ugrom ki
a kocsiból és hagyom a lámpánál járó motorral. Rohanok, ahogy csak bírok, hogy
minél előbb odaérjek. A sarkon befordulva pedig már piros-kék villogók fényét
látom.
Ahogy odaérek, mindenhol rendőröket és kommandósokat látok,
de a gyerekeket sehol. Odaszaladok az egyik helyszínelő rendőrhöz, majd a fiam
után kérdezek:
- Elnézést Biztos Úr, ne haragudjon, a fiam itt van valahol,
segítsen, mi történt itt és hol lehet a fiam?
- Biztos benne, hogy a fia itt kell legyen?
- Igen, teljesen, találtam otthon a gépen egy bejegyzést, ami miatt egyértelmű!
- majd kiveszem a zsebemből remegve a papírt is, amit Ő írt nekem és a
billentyűzeten hagyott. A rendőr elveszi tőlem, és egy kicsit vizsgálgatja.
- Rendben, várjon egy percet, máris utána kérdezek - majd arrébb sétál és a
rádióján beszél valakivel. A távolból még visszakiált. - Hogy hívják a fiát?
- Balogh Botond, a Boti névre is hallgat, úgy szoktam becézni.
Újra elfordul, majd tovább egyeztet. Pár égetően hosszú perccel később
visszajön hozzám, elhúzza a kordont, majd tájékoztat, hogy bemehetek.
Egyenesen, majd jobbra és ott lesz egy mentős csapat, ahol a gyerekek vannak.
Sietek, ahogy csak tudok, hogy minél előbb ott legyek. Meg
is pillantom a mentő autót, körülötte pedig sok gyereket. Távolról úgy tűnik,
hogy minden rendben van...
Ahogy odaérek, látom, hogy a mentősök dolgoznak a gyerekeken, többen fekszenek
a földön, míg mások kábultan egymásnak dőlve ülnek. A szememmel keresem
Botondot, de nem látom sehol. Egyből a mentősök felé fordulok.
- Elnézést, hol lehet a fiam? Botondnak hívják, Ő is itt
kell legyen valahol!
- Nem tudom asszonyom - válaszolja a mentős fáradtan - az összes gyerek itt
van, akit találtunk a teremben.
- Biztos? Senki más nincs már?
- Teljesen biztos hölgyem, senki nincs már.
Nem értem az egész helyzetet...ha eddig féltem, akkor most nem
tudom, mit érzek. A háttérben látom, hogy a tetteseket egy kommandós csapat kíséri
éppen a rabszállító autóhoz. Kétségbeesetten elkezdek rohanni feléjük, miközben
üvöltözök nekik. Ami káromkodást ismerek, azt mind beletettem egy mondatba.
Sajnos nem érem el Őket, egy kommandós hirtelen elkap, mielőtt odaérhetnék és a
kordonhoz cipel...
- Ennyi hölgyem, sajnos nem mehet a gyanúsítottak közelébe.
Kérem ne lépjen be újra a kordonon belülre, mert akkor le kell tartóztassuk Önt
is a hatóság akadályozása miatt.
- Nem érdekel, a fiam nincs itt, azok a rohadékok tudhatják csak, hogy hol
lehet!!
- Nincs több gyerek a környéken, ebben biztos lehet. - kap közben egy üzenetet
a kommunikátorán, majd hátrébb lép, de még visszaszól.
- Hetek óta figyeltük ezt a csoportot, higgye el, senki más nem volt itt, csak
akiket Ön is lát... - ezzel elviharzik.
Elszédülök, minden erő kiszökik a lábaimból és a korlátnak
dőlök. Az egyetlen fiam, a kicsikém, nincs többé?
Ilyen gondolatok cikáznak a fejemben, miközben már magamba roskadva ülök a kordon
mellett. Végem van, az életem immár értelmetlen...
Egyszer csak megcsörren a telefonom. Andi az, biztos Ő is
ideért már és engem keres. Bár, Milut se láttam a gyerekek között...El se tudom
képzelni, hogy mit fogok neki mondani, hogy mondom el, hogy a gyerekeink
eltűntek...Kis habozás után sírás közben ugyan, de felveszem a telefont.
- Szia Andi... - formálom nagy nehezen a szavakat - ne haragudj,
de...
- Szia, figyelj, a gyerekek itt vannak nálam, Te hol vagy??
- Tessék, mit mondtál? - pattanok fel azonnal - Hogy érted?
- Ahogy mondom, itt vannak nálam. Boti is idejött, mert nem voltál otthon. Siess, ahogy tudsz.
- Jézusom, oké, ööö, rendben, rohanok, addig ne engedd el sehova.
Rohanok ismét, most vissza a kocsi felé. Ahogy kiérek a
sarokra látom, hogy valaki felállt vele közben a járdára. Mindegy, nem is
érdekel az egész. Bepattanok és padló gázzal indulok Andihoz. Pár perc múlva,
ami bár nekem óráknak tűnt, már ott is vagyok és az autót ott hagyom, ahol a
legközelebb vagyok a házhoz, nem érdekel semmi más, csak Boti.
Felérek, csengetek, majd Andi ajtót nyit. Azonnal kérdezem,
hogy hol a fiam, Ő pedig a konyha felé mutat. Elszaladok mellette, feltépem a konyhaajtót
és látom, hogy a két fiú és Andi férje, András, békésen sütiznek az asztalnál.
Ott is termek azonnal, majd térdre rogyok Botond mellett és magamhoz ölelem.
Érzem rajta, hogy nem teljesen érti, hogy mi történik, ezért gyorsan meg is
kérdezem, hogy mi történt.
- Hol voltatok édesem? Minden rendben, semmi bajotok?
- Persze, Miluval találtunk egy helyet, ahol a Pokemon GO fanok, mint Mi,
tudnak találkozni és beszélgetni. Oda mentünk. Hagytam is neked egy cetlit...
- Igen, olvastam...csak...a gép...és az a Facebook oldal... - zokogok - Azt hittem,
hogy...azt hittem, hogy valami butaságba vágtatok bele.
- Jaj nem Anya...hagyjál már...A "Vállald be..." csoportra gondolsz? Azok tuti
betegek, Árpi küldte át, hogy nézzem meg, milyen hülye gyerekek vannak, hogy
ezt beveszik...
- Édesem, kicsi kincsem, ne haragudj, nem tudtam, annyira aggódtam érted, azt
hittem örökre elveszítettelek.
- Szóval így ismersz, aki ilyen dolgokba keveredik? - kérdezte...
Ekkor belém vágott a felismerés, hogy gyakorlatilag nem is
ismerem a gyerekemet. Az összes időmet a munka és az otthoni teendők tették ki
már évek óta. Mióta az apja elhagyott, szinte nem is tudtam vele foglalkozni
úgy igazán...mindig csak akkor, ha valami rossz történt és összeszidtam.
Hogy válhattam ilyenné? Mikor megszületett, akkor tudtam
még, hogy nála fontosabb soha nem lesz. Pár évre rá pedig minden fontosabb lett
nála. Ostoba voltam és nem láttam tovább az orromnál...
- Nem kis bohócom, nem így ismerlek. De ígérem ezentúl
jobban fogok rád figyelni. Szeretném, ha majd ezt a Poke valamit is elmondanád,
mert nem is hallottam róla. Ne haragudj rám, mostanában nem voltam önmagam...
- Anyaaaaaaaa, ne bohócozz már le itt Miluék előtt... - mosolygott rám pironkodva...
