Esetem az AC szériával - a VR Pisti story

Megint reggel van. Felébredtem. Még nem nyitom ki a szemem, csak élvezem a csendet még egy kicsit. Lassan, óvatosan mozdítom csak szemhéjam, nehogy fájdalmat okozzon a fény. Tegnap biztos megint elfelejtettem lehúzni este a redőnyt.
De várjunk csak, miért nem érzem akkor a napfényt? A csend is gyanús, nem zúg a pc, nem hallom az utca zaját. Egyre izgatottabb vagyok, már nem akarok tovább várni a szememkinyitásával, úgyhogy meg is teszem...

• Mi a fasz? - hagyta el a számat a gondolat rögtön ébredés után. - Mi a picsa ez? - agyaltam tovább a látottakon.

Egy sötét szobában voltam, ablakok ugyan voltak, de semmi fény nem szűrődött be. Ez hogy lehet? Áramszünet van? Biztos, csak ez lehet. A falak omladoznak. Ráadásul agyagból vannak? Hol vagyok? - morfondíroztam magamban, miközben végtagjaimat munkára bírva felálltam. Nem is az ágyamban feküdtem. Egy pokróc volt alattam, néhány párna. Mindez csak úgy ledobva a földre.
Szemben velem egy lyuk, mintha egy ajtónak kellett volna ott legyen, de nyomát sem láttam. Elgondolkodtam, hogy Janit szólongassam-e, de feleslegesnek éreztem. Inkább nagy levegőt véve elindultam ki a szobából. Mikor kiértem, azt hiszem eddigi életem legnagyobb sokkja ért...

Álltam a ház előtt, ámultam és bámultam, nem jutottam szóhoz. Zavarosak voltak a gondolataim. Kiderült, hogy nem szoba volt, ahol ébredtem, hanem az volt maga a ház. Kint még csend honolt, talán lassan hajnalodni kezd, gondoltam magamban. Az utcák üresek, nincs egy lélek sem sehol. Minden poros, szűk és a házak egytől egyig vályogból vannak. Eltanácstalanodtam.
Mit keresek itt? Hol vagyok? - Tettem fel magamban újra és újra a kérdéseket, melyek minden alkalommal megválaszolatlanul maradtak. Úgy döntöttem körbe nézek a városban.

Pirkad már, egyre jobban kiveszem a tájat, emberek is megjelentek már. Legtöbben szegények lehetnek, szakadt, zsákszerű ruhájuk van, mezítláb járnak. Egy-egy ékes ruhát viselőt is látni már, de ritkák mint a fehér holló. Sétálok az utcákon és nem értem amit mondanak. Nem ismerem fel a nyelvet. Nem angol, nem is magyar, valami régi, ismeretlen. De miért beszélnek itt az emberek így? Egyre jobban foglalkoztatott a hollétem.
Sikerült kiérnem egy nagyobb területre, ahol megpillantottam azt, ami ugyan már felvillant a gondolataim között, de elhessegettem, hiszen úgy sem lehet valós. Most pedig mégis, ott tornyosul előttem, életnagyságban, a maga félelmetes valóság szagával és látványával. Kénytelen voltam elfogadni a tényt: egy Templomos vár előtt álltam.

10-15 perc is eltelt, mire először magamhoz tértem a kábulatból. A környezet, az emberek, a nyelv, a templomos rend. Fájdalmasan tört belém a felismerés: ez az Assasin's Creed világa. Mi a jó fene folyik itt? Az egy játék, fikció, én pedig most itt állok és nem értek semmit. Arra gondoltam, hogy ha most egy assasin is elszalad előttem, akkor tuti beszarok. Forogtam ott, mint kurva a templomban, de nem hittem el, hogy ez valóban megtörténik.

Tanulva a játékból, úgy döntöttem elindulok a legmagasabb torony felé. Bíztam benne, hogy ha a fiktív világ leképződött, akkor talán más elemek is előkerülhetnek. Rövid, talán 2 perces séta után, az egyik sarkon ahogy befordultam, még biztosabbá vált, hogy mely világban is vagyok. Templomos katonák éppen darabokra szedtek egy assasin harcost. Minden tipikusan a keresztes háborúk kegyetlenségére utalt.
Egy pillanatig elgondolkoztam, hogy nekifutok és counter-offense-el mindenkit lemészárolok, de végül amellett döntöttem, hogy feltűnésmentesen tovább állok. Borzalmas látvány volt. Egy játék világban az ember nem is gondolja, hogy a valóságban ilyen élmény ilyen kegyetlenséget még csak látni is.

Némi kevergés után eljutottam egy templomnak látszó épületig. Magas volt, éppen elég ahhoz, hogy jól körülnézhessek. Viccesen még gondoltam is magamban, hogy mehet neki a szinkronizálás, ha fent vagyok.
Őrök viszont sehol. Ez nem vall a játékra. Menjek be a főbejáraton vagy mehet a mászás a falon? Elbizonytalanodtam. Mi az, ami működik a virtuális mechanikából és mi az, ami nem? Az életem a tét, nem szórakozhatok, itt most nincs "load from the last checkpoint".
Vettem egy mély levegőt és nekiindultam végül a főkapun át.

Bejutottam, minden annyira, de annyira régi volt. A pöcsöm összeugrott a gondolattól, hogy itt mik zajlottak vajon ebben az időszakban.
Szerencsére gyorsan megtaláltam a felfelé vezető utat, ami egész a harang torony széléig vezetett. Itt azonban jött a fekete leves, itt már mászni kellett. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy most baszhatom a shift gombot meg a tanulható skilleket, mert most csak én vagyok és az a szett, ami ébredés után rajtam volt.
Jut eszembe, azért elég "infidel" hatást kelthetek a VR-os ruhámban az 1100-as években. De hagyjuk ezt most, koncentrálnom kell. Életem legfontosabb mászása előtt állok.

Mély levegő, kiszenvedem magam az ablakon - a faszért csinálnak ilyen kis lukakat? - majd megkapaszkodtam a kövek közötti repedésekben. Minden erőmet összeszedve sikerült feljutnom a torony tetejére. Már csak az volt a feladatom, hogy a játékból megszokott kis kiugróra kisétálok és meglátom mi lesz.

Megindultam, eltökélt voltam és céltudatosabb, mint valaha. Egyre kell csak figyelnem, hogy ne lépjek rossz helyre. Tudtam, figyeltem, ennek ellenére sikerült egy korhadt fadarabra nehezkednem.
Egyensúlyomat vesztve, kapálóztam, mint malac a jégen valami szilárd után, ami megmentésemre siethetne, de nem sikerült. Magatehetetlenül zuhantam le a mélybe. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lehet Janival. Mi lesz a csatornával és a közösséggel. Azt sem fogják tudni, hogy hova tűntem és egy örök rejtély maradok a gamer társadalom körében. A szüleimről, szeretteimről nem is beszélve.
Rettenetesen hosszú zuhanás volt... ilyen és hasonló gondolatok, mintha órákig cikáztak volna a fejemben. Aztán, a várakozásnak vége szakadt és végre földet értem...

Zihálva, izzadságtól csatakosan, megrémülve ültem fel egy ágyban. Sötét volt, de egész jól láttam. A szemem hozzá volt szokva sötéthez. Körülnéztem és némi megnyugvással vettem tudomásul, hogy újra otthon vagyok. A megszokott ágy, a megszokott szoba, tárgyak és emlékek. Az egész csak egy álom volt, de mégis olyan valós, mintha tényleg átéltem volna.
Még a szokottnál gyorsabban szuszogva dőltem vissza az ágyba. Az órára néztem, hajnali fél 4 volt. szerencsére még van időm aludni, a reggeli HH előtt.
Arra gondoltam, hogy ha ezt Janinak elmesélem, vagy a srácoknak a műsorban, akkor nagyon nevetni fognak. De belül tudtam, hogy én is. Ez egy komoly élmény volt. Látszik, hogy milyen hatással van rám az AC sorozat újrajátszása. Nem tudom még éjszaka sem letenni.

Becsuktam a szemem, hogy újra álomba szenderüljek és még azt az 1-2 órát végig aludjam, ami időm volt.
Ám ekkor valami váratlan történt... úgy éreztem, mintha az ágy mozogni kezdene. Kipattant a szemem, de felülésre már nem volt szükség, hiszen fekve is láttam, hogy az ágyam mozog, siklik előre, majd egy jól ismert hang ütötte meg a fülem: "Good Morning and Welcome to the Black Mesa Transit System..."

Hogy nőjön köröm a... G-man! - kiáltottam fel és tudtam, hogy azonnal kelleni fog egy feszítő vas...