2. fejezet

A lehetőségek hajnala

Próbálom összeszedni a gondolataim. Igazán komoly sokk volt, hogy Lucie-t elveszetettem. A sivatagos táj rettentő fagyossága az éjszakákon nem hagy gondolkodni. Csontig hatol a hideg.
- Mihez kezdjek? - gyötrőm magam tovább, miközben tekintetem az égre szegezem.
Itt nem maradhatok, hiszen megfagyok. Manapság -45 °C is lehet a sivatagos területeken éjjel.

Összeszedem tehát magam. Kulacsomból egy kevés vizet a tenyerembe locsolok és megmosom az arcom. A víz is jég hideg, de jól esik, erre van most szükségem. A táskámért nyúlok. Nehéz így, hogy sérült a jobb kezem. Egy legalább 10 centis nyílt seb van a felkaromon. A vérzést sikerült elállítanom a nálam lévő kötszerekkel, de össze kellene varrni.
Lassan felállok és kőrül nézek. Talán éjfél felé járhat az idő, így esélye sincs annak, hogy a napfény kibukkanjon az omladozó házak mögötti horizonton.

Előszőr csak lehajolok, majd végül térdre rogyok a fájdalomtól. Lucie már nem jön vissza többet...örökre elvesztettem, a saját butaságom miatt. De most nincs időm arra, hogy saját magam emésszem, elég lesz egész hátralévő életemben a bűntudatot hordoznom magammal.
Finoman lecsukom szeretett párom még nyitott szemhéjait, majd egy utolsó forró csókot adok rájuk, hogy valamennyire békében nyugodhasson.

Felállok és elindulok kelet felé, csak 3 órányi sétára van Miami, ahol állomásozik az egységünk...pontosabban már csak az enyém, hiszen Lucie...

Az út a legkevésbé sem veszélytelen. Végig bárhol számíthatok wreckling-ekre. Rossz belegondolni, hogy ha három ilyen lény végzett Lucie-val és majdnem velem is, akkor mire mehetek vajon, amikor egyedül állok velük szemben. Borzasztó még a kinézetük is, nehéz eldönteni, hogy kutyára vagy valamilyen más korcs állatra emlékeztetnek. A mutáció csúnyán elbánt azokkal az korábbi kedvencekkel, amikből ezek a szörnyek lettek. A bőr cafatokban lóg rajtuk, pofájuk akkora, mint a fejem és borotva éles fogaik vannak. Mikor meglátok egyet mindig olyan érzésem van, mintha ötvözték volna az Alien-eket és a Resident Evil filmekből a zombi kutyákat.

Régóta sétálok, eddig megúsztam és lassan ott kell lennem. Nem is kellett sokat várnom már, pár perc múlva meglátom a város szélét. Megnyugvás lett úrrá rajtam. Vége, hamarosan bent vagyok és elmondhatom, hogy túléltem ezt a napot is a pokolban. Csak azt nem tudom, hogy minek. Mióta Koreában kikísérletezték azt a vírust és az elszabadult, a világon nem sok értelme van élni. Minden ami korábban volt, megszűnt. Az állatok szinte mind egytől egyik mutálódtak, az emberek pedig...
Egy pillanat, valamit hallok. - NE! - kiáltok fel és elkezdek szaladni, az állomásunk már csak 100 méterre lehet. Futok, mint egy őrült, nem merek hátra nézni, de úgy hallom, hogy többen is üldöznek, csak wreckling-ek lehetnek. El kell érnem a falat, el kell érnem a falat...szajkózom magamban, miközben minden erőmet összeszedve rohanok az életemért.
Kb. 10 méter lehetett hátra, amikor az állomásozó társaim megjelentek a falon. Fellélegezhettem, tudtam, hogy megmenekültem. De legnagyobb döbbenetemre nem lőttek. - Nem akarnak megmenteni? - gondolkodtam futás közben. Végül elértem a falat, a kis repedéseken felmásztam a feléig, ami már biztonságos magasságnak minősült véleményem szerint. Ekkor vettem a bátorságot, hogy megforduljak.

- Steve?? - kiáltottam hátra meglepetten.
- Shawn, segíts, gyorsan, segíts felmásznom - üvöltötte már messziről.

Nem is voltam rest, leugrottam a falról és segítettem neki felmászni a biztonságos zónáig. Ahogy felértünk hallottuk, hogy a bestiák csattantak a falon. Mindketten elterültünk és csak feküdtünk egymás mellett lihegve. Hihetetlen, hogy itt van. Napokkal ezelőtt eltűnt és fogalmam sincs hogy élhette túl idáig egyedül.

A pihenő nem tartott sokáig, megérkezett a helyettes parancsnok Carlos:

- Shawn, azonnal látni akar a kapitány... - szegezte nekem a szikár tényeket, majd oldalra nézett és láttam rajta, hogy maga se érti, hogy Steve mit keres itt. - Steve? Hogy a picsába élted túl az elmúlt ké...nem érdekes, mindketten azonnal, indulás. Pressley minden visszatérőt látni akar.

Elindultunk hát Carlos mögött, egészen a parancsoki házhoz kellett mennünk. Nem volt jó érzés itt sétálni, hiszen az elmúlt aranykor maradványait tárták elénk az omladozó házak. Vörös volt már az égalja, úgy látom hajnalodik. Ideje volt már, így is van elég sötétség az életünkben. Ki nem állhatom az éjszakákat.
Időnként Steve-re nézek, de nem mond semmit, Ő rám se néz, csak megy előre és a földet bámulja.

Pár perc séta után megérkeztünk az uticélunkhoz. Carlos kinyitja az ajtót és ellentmondás nem tűrően mutatja, hogy lépjünk be.
Belépve a házba a szokásos kép fogad, Pressley áll az asztala körül, rajta minden felé papír, térkép, jegyzet. Gondolom ezekből a dokumentumokból koordinálja az élelem szerző portyákat és a támadásokat. Körben a falakon az elesett katonák képei vagy legalábbis rajzai láthatók. Túl sok elektronikai cikk nem maradt a vírus terjedése után, legalábbis nem volt idő azokkal foglalkozni. Így elég szegényes az, amivel gazdálkodhatunk ilyen szempontból...

- MAGÁHOZ BESZÉLEK KATONA! - ébresztett Pressley az arcomba üvöltve korántsem barátságos hangján a gondolataimból. - Mi a fene történt odakint? Hol van Lucie és mikor találkoztak Steve-el? - tette fel a kellemetlen kérdéseket.
- Parancsnok... - kezdtem a mondandóm, miközben finoman a nyálát próbáltam levakarni az arcomról.
Tudtam, eljött az idő, hogy elmondjam a saját verzióm az elmúlt éjszakáról és talán Steve-ről is. A kérdés csupán az volt, hogy melyik verzió az, amit a parancsnok úrnak el szeretnék mondani...

Dönts Te, hogy hogyan folytatódjon a történet. Szavazás a TheVR fórumán.