Féltem, majd kiléptem

Hideg, esős őszi nap volt. Az ablakon kinézve nem láttam mást, csak a hulló faleveleket. Lassan, ám délcegen szálltak alá és gyűltek újra egy kupacba az utca betonján. Egy jó fél órája már az ablakban állva szemlélődtem, amikor eszembe jutott, hogy nem csak bentről lehetne ezt a csodát vizsgálni. Elszaladtam hát a kabátomért és a sapkámért.

Amikor odaértem a fogashoz, akkor egy furcsa rossz érzés fogott el. Már nem éreztem, hogy ki kell mennem, inkább itt bent tartana a szívem. Nem értettem, hogy ez hogy lehet, pár pillanattal ezelőtt még semmi sem szeghette volna kedvemet. Álltam csak ott, kezemben a kabát, meredten néztem az előszoba sarkát. A levegőt hűvösebbnek éreztem, mint az ablakban állva. Szinte körbekerített a sötétség, hívott, csalogatott a mélység.

Kinti ruháimat lassan visszatettem a helyére, s elsétáltam a szoba közepére. Leültem megtörten a kanapéra és arcom a kezembe temettem. Újra és újra ugyan az a rendszer, valami visszafog, nem engedi, hogy magam legyek. Fejemben gondolatok cikáztak, csukott szemmel is úgy éreztem, mintha villámlást néznék, olyan rettenetes volt az egész.

Egyszer csak felpattantam és az asztalon lévő hamutartót a falhoz vágtam. Az asztalt, amin eddig pihent a hamutál felborítottam és üvöltve a földre rogytam. Hajamat tépve felnéztem a plafonra és reméltem valaki majd megmondja, mit kell tennem annak érdekében, hogy újra önmagam lehessek. Szét voltam esve, nem hozott megnyugvást se reggel, sem este.

Végül, görcsbe rándulva, a földön fekve találtam magam, miközben könnyeim patakokban folytak. Így, egyedül, magányosan, a problémákról merengve éreztem azt, hogy mennyire el vagyok veszve. Ekkor csörrent meg a telefon. Felkászálódtam és felvettem. Meglepve tapasztaltam, hogy az egyik szerettem keresett, meg akarta kérdezni, hogy mi a helyzet. Hallotta a hangomon, hogy semmi sincsen rendben, ezért szólt, hogy elindul hozzám menten.

Egy órával később meg is érkezett, ahogy ajtót nyitottam már meg is ölelt és elárasztott a szeretet. Szívembe újra melegség költözött, felismertem, hogy van még teendőm az élők között. Leültünk hát egy kicsit, miután rendbe tettem nagyjából a nappalit. Először csak ültünk csendben mind a ketten, Ő rajtam, én pedig magamon merengtem. Nemsokára Ő volt az, aki megtörte a csendet és a napjaimról kérdezett. Csak legyintettem megtörten, ne is kérdezze, elég, ha magamnak megtartom nyomorom. Mivel a barátom volt, ezt nem hagyta és kiszedte belőlem, mi az, ami a szívemet nyomja.

Mikor a történetem végére értem, vidám pattant fel és kiáltott: "Már értem". Nem tudtam hova tenni örömét, hiszen most panaszkodtam csak el életem leggyötrőbb fejezetét. Aztán visszaült mosolyogva és megfogta a kezem. Kérte, hogy én is ugyanezt tegyem. Viszonoztam hát, bár gyanútól vezérelve, kicsit óvakodva emeltem szemem az arcára.

Elkezdte hát, mondta a megoldást órákon át. Hallgattam, türelmesen, nyugodtan. Ahogy beszélt végig azon gondolkodtam, hogy mitől olyan biztos vajon a dolgában. Telt az idő és szinte levegőt sem vett, erre képes a szeretet?

Mikor befejezte rögtön megértettem. Nem az a lényeg, amit mondott, hanem az, amiért tette. A barátom volt, őszintén és önös érdekek nélkül, olyan, aki értem akár a golyó elé is bekerül. Újra folytak könnyeim és odahajoltam hozzá sután, megöleltem és a fülébe súgtam bután: "Köszönöm". Adtam egy csókot az arcára, majd visszadőltem a helyemre. Olyan volt, mintha kisütött volna a nap. Egyszerre nem volt hideg, elmúlt a sötétség, szívemben újra gyúlt a remény lángja, azt akartam, hogy menten fussunk ki az utcára.

Látta is rajtam, ezért kezét kezemből kihúzva elsétált az előszobába. Behozta a kabátom és sapkám, átadta nekem és kérdőn nézett rám. Kaptam is magamra rögtön, nehogy egy percet is várjon az, ami kint rám vár.

Elsétáltunk az ajtóig, amit kinyitott előttem sarokig. Először bántó volt a fény, majd süvítő szél marta arcom, de úgy éreztem, hogy most nem lehet olyan dolog, ami visszanyom. Léptem is hát egyet határozottan és már kint is voltam. Ő jött végig utánam, megfogta karom, mikor bizonytalanná váltam.

Így indultunk hát el együtt, békességben, hogy felfedezzem újra, amit elengedtem már régen...