Egy elmúlás története

1921 - Kezdetek

Egy alak suhan a sötétben az utcán. Igen sürgős dolga lehet, hiszen átugrik minden korlátot, átvág az utakon, mit sem törődve, az időponthoz képest, magas forgalommal. Ha figyelmesek vagyunk, ugyanakkor észrevehetjük azt is, hogy mögötte szintén cipő kopogás hallatszik. Valakik követik, megpróbálják utolérni.
Az alak egy sikátor mellé ér és meglapul a szemét között, amit az utcára hordtak. A mögötte érkező léptek hangja egyre csak erőlködik, mikor a szemét közül kikandikálva látja, hogy 4 ember tovább fut üldözői közül, egy viszont befordul a sikátorba. Lassan lépked a rejtekhely felé, de látszólag nem vette észre megbúvó alakunkat. A félhomályban, ami körbelengi a sikátort, ha jobban megnézzük az alakot, akkor egy férfi az, ki takarja magát.
A csizmaszárából lassan egy kést vesz elő, melyet befordít a tenyerébe. A követője tovább halad bújóhelye felé. Jól látszik, hogy keres valakit és az is, hogy pattanásig feszültek az idegei. Ha jobban szemügyre vesszük, akkor láthatóvá válik, hogy egyenruhát visel, csak azt nehéz kivenni, hogy milyen jellegűt.
Mikor a szeméthalmaz mellé ér, ahol a férfi bújik, hirtelen előtör onnan, mint az üldözött van és átvágja az egyenruhás férfi torkát. Teste élettelenül terül el a macskakövön. Gyilkosa átkutatja, látszólag szakavatott mozdulatokkal a tetemet, majd tovább fut.

Hozzávetőlegesen negyed óra múlva egy kapualjba fordul be, majd kinyitja az ajtót és bemegy. A ház egy régi, rozzant, rossz környéken lévő polgári ház, ahol több család is lakhat első ránézésre. A férfi megpihen, mielőtt a bejárati ajtóhoz lépne. Zsebkendőjével a kezén lévő vért törölgeti, ami a sikátorban történtek után rajta maradt. Miután ezzel végzett, megigazítja ruháját és belép a bejárati ajtón.

Az ajtóban rögtön egy ismerős arc fogadja.
- Péter - szólítja meg a férfi - Hol jártál? Éva már órák óta az orvossal van...hamarosan megszületik a gyereketek...siess.
Péter rohant is azonnal az emeletre. Feltépte a szobájuk ajtaját. Bent már valóban az orvos látványa fogadta. Ahogy belépett, az orvos megfordult és akkor észrevette, hogy a gyermek már megszületett. Odasietett az ágyhoz, letérdelt és Éva mellé hajtotta a fejét. A nő fáradt hangon így szólt:
- Merre jártál kedves?
- Volt egy kis elintéznivalóm, ezért nem tudtam előbb jönni. Hogy vagy?
- Most jobban, hogy végre ideértél. Nagyon aggódtam. Tamás reggel azt mondta, hogy sietve távoztál és vélhetően valami komoly ügyben, mivel nagyon komor volt az arcod...
- Ne törődj most ezzel kérlek. Itt vagyok és megszületett a fiunk. Nézd az arcát, milyen kis ártatlan, bár így maradhatna örökre.
- Én is ezt szeretném Péter, én is ezt szeretném - lehelte a hölgy, miközben addig párja felé fordított arcát a plafon felé fordította és lecsukta szemeit.
- Éva, Éva! - kiáltotta ijedten Péter... - Jól vagy?
- Igen Drágám, minden...a...legnagyobb...rendben... - és ezzel elhagyta az élet a nőt.

Péter ott térdelt az ágy mellett, mozdulatlanul, szótlanul. Az orvos mellette sürgött, forgott, próbálta ellátni az asszonyt, de sajnos már nem volt remény. Felállt a férfi, felemelte újdonsült fiát és magához ölelte. Nézte percekig, miközben, mintha érezte volna a történteket, a gyermek csak sírt.

- Te kis apróság...mihez kezdünk most? - kérdezte tulajdonképpen magától, miközben könnyei patakokban folytak le az arcán. - Mi legyen a neved? Édesanyád mindig kislányt szeretett volna és nem is tudtom milyen fiú név tetszene neki...
Felemelte mellkasáról a fiút, a plafon felé nyújtotta. Hosszasan nézte gyermekét, aki csak úgy ragyogott a lámpa fényénél.
- Sándor...legyen hát Sándor a neved kisfiam. - szólt, majd ismét magához ölelte a gyermeket.

Váratlanul, Péter a szobán kívülről zajokat hallott. Veszekedést, ajtócsapódást, lépcső kopogást. A gyermeket gyorsan az ágyra helyezte, édesanyja hasára. Mire megfordult, addigra már beszakadt az ajtó és az egyenruhás alakok álltak ott. Így már jobban látszott, lámpafényben, hogy ezek valamilyen rendfenntartó erők voltak, de nem államiak.

Péter nem várt egy pillanatot sem, az ablak felé rohant, de nem volt elég gyors. Hirtelen lövés dördült, Ő pedig elterült a földön még mielőtt elérhette volna az ablakot...

1945 - Romok

Pattognak a tégla és vályog darabok minden felé. Az utcán mindenhol sikításokat és üvöltést és puskaropogást hallani. Körülöttem mindenhol lövedék nyomok a falakon. Egy már szétlőtt ház romjai között bujkálok éppen, többed magammal. 

Rettenetesen fáj a karom...Tibi megpróbálta már elkötni a sebemet, de már rég átvérzett a kötés. Pár perccel korábban, amikor az előző rejtekhelyünket elhagytuk, akkor sikerült lövést kapnom. Pedig azt hittem megúszom a háborút komoly sérülés nélkül, de végül csak nem így lett.

- Sándor - szólt hozzám Zsigmond - hogy bírod?
- Megvagyok, nem vészes. Ti, bírjátok még?
- Tibor nem fogja túlélni, súlyosak a sérülései. Szerintem ebből a romhalmazból sem tudjuk már kivinni.

- Zsuzsa! Zsuzsa, itt vagy? - kiáltottam hátra a többiek felé.
- Itt vagyok Sándor, mi a baj?
- Kérlek, menj hátra és gondoskodj róla, hogy Tibor ne szenvedjen sokat. Nem érdekel hogy csinálod, de tedd meg kérlek.
- De...de...ezt most ugye nem mondod komolyan?
- Zsuzsa...nem érünk erre rá, hamarosan a nyakunkon vannak a szovjetek és Ők nem fognak kérni semmit, hanem mindenkit megölnek. Indulj!

Zsuzsa hátrament, tudta Ő is, hogy meg kell tegye. Rossz érzés volt erre kérni, de nem volt más választásom. Tibor tett annyit a túlélésünkért az elmúlt fél évben, hogy megérdemli azt, hogy ne az ellenség által és ne óriási fájdalmak között aludjon el örökre. Mindannyian tesszük, amit tennünk kell, azért hogy életben maradjunk. Kegyetlen dolog a háború, erre hamar rá kellett jönnöm.

Hátranézek újra, szemügyre veszem a társaimat. Körül belül 10-en lehetünk, férfiak, nők vegyesen. Alig ismerem Őket, de a bajban szövetségek kovácsolódnak, amik az ismeretlenség ellenére is erős köteléket jelentenek az emberek között. Zsigmond az, akit fiatal korom óta ismerek. Együtt nőttünk fel egy árvaházban, majd tizennyolc éves korunkban együtt jöttünk ki és léptünk be a nagyvilág kapuján.
Együtt kezdtünk dolgozni, együtt játszottuk ki a sorozást mikor kitört a háború és együtt élünk túl, mióta tart Budapest ostroma. Igaz barát, aki mellettem van jóban és rosszban is.

Kis idő elteltével Zsuzsa visszatért, nem szólt semmit, csak biccentett, könnyes szemmel. Rettenetesen éreztem magam. De nincs mit tenni, csak előre szabad tekinteni.
Az orosz csapatok folyamatosan nyomják előre a frontvonalaikat Pesten, egyre kevesebb a hely, a lehetőség arra, hogy pihenjünk egyet és rendezzük a sorainkat.
Kintről egyre közelebbről szűrődött be az oroszok hangja. Nem ismerem a nyelvet, de hangosan kiabálnak. Vélhetően katonai parancsokat adtak ki, legalábbis csak erre tudok gondolni.
Az ablakhoz osonok és kinézek az utcára. A hangok nem csaptak be, 2 háznyira már szovjet csapatok vannak és módszeresen mészárolnak le mindenkit, akit megtalálnak. Remegve visszasiettem a társaimhoz.

- Indulnunk kell, nincs több időnk, már itt vannak. - jeleztem a többiek felé.

Mindenki összeszedte, amit magával hozott és a ház hátsó részén lévő hatalmas lyukon távoztunk a helyről. Megpróbáltunk háztól házig haladni, folyamatosan figyelni arra, hogy ki merre lép, hova bújik, hogy ne bukjunk le. Tíz emberrel ez nagyon nehéz feladat volt, még úgy is, hogy bőven volt már harctéri tapasztalatom. Szerencsére az emberek hallgattak rám.

Az egyik sarkon, ahogy be akartunk fordulni, pont egy orosz lánctalpas haladt végig az úton. Előtte és mögötte katonák sétáltak. Az utcákon heverő sérülteket lelőtték, mint a kutyákat menet közben.
Őszinte, mélyről jövő félelem lett úrrá rajtam. Körbenéztem, de nem volt menekülési lehetőség. A kezemmel jeleztem a csapatomnak, hogy a közeli bokrokba bújjanak el, minél gyorsabban. Nagyjából ez sikerült is, mielőtt a tank és a kísérete elérte a sarkot. Valamiért mégis megálltak és elkezdték pásztázni a környéket. 

Az egyik orosz katona pont az én bokrom felé indult el. Lassan, minden felé nézve, fegyverét tüzelésre készen tartva haladt előre, láttam a szemében, hogy nem ismeri a könyörület szót. Óvatosan, minél lassabb mozdulatokkal a bakancsomban lévő késért nyúltam. Kihúztam, majd befordítottam a tenyerembe, élével kifelé. Éreztem, hogy ha lebukom, akkor csak úgy van esélye a többieknek, ha mindenki figyelmét magamra vonom. Sajnos öltem már az elmúlt hetekben, így ez nem fog gondot okozni, főleg nem olyan ellenfél ellen, aki nem számít támadásra.

A katona megállt a bokor előtt és fürkészni kezdte. Puskáját belenyomta, a szuronyával szurkálta itt-ott. Óriási szerencsémre egyszer sem szúrta belém, csupán az arcomat hasította fel a puska elejére rögzített katonai vadászkés. De mivel a bokor ágai is ott voltak, ezt az apró akadást nem érzékelte. Mikor elindult beljebb, akkor magam elé tettem a kezem a késsel és ugrásra kész voltam. Pillanatról pillanatra közelebb került hozzám...már majdnem nyúltam felé, hogy kivégezzem, amikor egyszer csak kiabálásra lettem figyelmes és az orosz katona is megfordult, majd a hang irányába sietett.
Gyorsan kerestem egy rést a levelek között, hogy lássam, mi történik. Mikor megpillantottam az utca másik oldalát, akkor már a többieket elfogták, Zsigmond pedig a földön feküdt, miközben az egyik katona a fél lábával nyomta lefelé.

Jó pár perc eltelt, amikor érkezett egy teherautó, amire szépen sorban feltessékelték Őket. Segíteni szerettem volna, de egy késsel és egy pisztollyal vajmi keveset értem volna tíz, tizenöt állig felfegyverzett katonával szemben.
Mikor felpakolták Őket a teherautóra, a katonák is elkezdtek rá felszállni. A tank közben előre indult és mentek vele még páran kíséretként. A végére már csak 1 tiszti egyenruhás alak maradt ott Zsigmonddal, az, aki eddig rajta állt. Felhúzta a földről a barátomat, majd mindenfelé gondolkodás vagy kérdés nélkül agyonlőtte...

Meredtem csak magam elé és nem tudtam felfogni a történteket. A legjobb barátom, a társam mindenben, egyszerűen csak meghalt, nincs többé.
Mikor kitisztult a terep, akkor odasiettem a holttestéhez. Lerogytam mellé, a fejem a mellkasára tettem és sírtam, mint egy kisgyerek. Úgy éreztem, hogy a szívem egyik darabja teljesen meghalt vele együtt. Nem tudom, hogy leszek-e még boldog ezek után, de most, jelen pillanatban nem úgy érzem.

Felálltam, megigazítottam a ruhámat, eltettem a késem és elindultam Buda felé, ahol még nem voltak olyan szinten a harcok. Ki kell jutnom a városból, ez biztos. Nem tudom, hogy túlélem-e ezt az évet, de igazából már azt sem, hogy van-e értelme ezek után...

1956 - Sötét korszak

Igazán nem fűlött a fogam ehhez a megbízáshoz. Egy idegen országban, követni és tetten érés esetén eltenni láb alól egy hazánk fiát...kicsit ellen ment a beidegződéseimnek, de hát nincs mit tenni, a munka az munka.

Washington utcái tömötten jajveszékeltek a súly alatt, amit cipeltek nap mint nap. Egy hozzám hasonló magyar legénynek egész elképesztő a környezet, amit ott láthat. Autók sokasága, magas, gyönyörű épületek. Hihetetlen élmény.

De nem ezért vagyok itt. 3 évvel ezelőtt, Kovács Attila, hazánk ellensége az Egyesült Államokba emigrált, majd Andrew Steel néven új életet kezdett. Információink szerint egy korábbi állam ellenes barátjától olyan adatokat kapott, amelyek alapjában rendíthetik meg a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió fő pontjait az ellenséges hatalmakkal szemben.
A feladatom az volt, hogy az információkat visszaszerezzem és azokat, akik tudnak róla, mind likvidáljam. Ez az ÁVO...kegyetlen, a könyörületet még hírből sem ismeri. Kissé bántam most, hogy annak idején a háború utáni időkben beléptem, hogy ne üldözött, hanem üldöző lehessek.

Jelenleg 2 hónapja tartózkodom idekint, természetesen hamis papírokkal. Dicső néven, Robert Addison-ként ismernek manapság. Brit, nemesi származású üzletember, aki a jó üzletek reményében érkezett Amerikába.
Elég vicces, hiszen se az üzletet, se a brit embereket nem ismerem, de hát Hollmann Sándorként csak nem jöhettem ki...

Épp egy találkozóra tartok, ahol találkozom Steven Rowland-el, aki üzlettársa Andrew-nak. Ha minden igaz és jól sikerült, akkor megvan a belépőm, amivel közel kerülhetek a célpontomhoz. Kisvártatva meg is áll a taxi. Fizetek, majd kiszállok.
Egy hatalmas épület a cím, ahol találkozunk. Bent a recepción fogadnak először, elmondom, hogy kihez jöttem. A hölgy kedvesen elmondja, hogy merre kell mennem és hogy Mr. Rowland azonnal fogad.

Pár emelettel és mély levegővel később meg is érkezem. Kopogok illedelmesen, majd belépek. Az irodában szemben velem egy köpcös, már kopaszodó, 50-es évei vége felé járó úriember fogad.
Kezet rázunk, majd leülünk az asztalhoz és megkezdődik az egyeztetés. Még otthon a fejembe verték az üzleti élet legfontosabb szabályait, ami élénken él is bennem, így a tárgyalás remekül zajlik. Steven-nel a végén kezet rázunk és az üzleti terv lassan talán révbe ér. Jelzi még Steven, hogy holnap találkoznom kell Andrew Steel-el, aki a kollégája és üzlettársa. Megbeszéltük, hogy mikor és hol hozzuk ezt össze, majd megköszöntem kedvesen a lehetőséget és elköszöntem. Haza siettem és lefeküdtem aludni.

Reggel van, eljött a nagy nap. Csak abban bízom, hogy nem lesz olyan probléma a feladatom során, ami miatt ártatlanok halnak meg. Felkelek az ágyból és elsétálok a fürdőig. Veszek egy forró fürdőt, majd a párát letörölve a tükörről hosszasan nézem magam benne. Azon gondolkodom, hogy hány ember volt eddig, aki ezt az arcot látta utoljára. A legrémisztőbb gondolat az, hogy ezek közül gyakorlatilag mindegyik más nevet társított az archoz. Átkozott ÁVO...teljesen kifordultam magamból...

A megbeszélt időpontban megjelenek a megbeszélt helyen. A kertvárosi részén vagyunk Washington-nak. Gyakorlatilag egy villához kellett menjek, ami még az itteni pénzes emberek házai közül is kiemelkedik. Andrew jól megszedte magát idekint az évek alatt. Bár, a dohányipar manapság ezerrel pörög, így annyira azért nem lep meg.

Odabent egy bejárónő fogad illedelmesen. Elmondja, hogy Steven és Andrew kint vannak hátul a medencénél. Útba igazít, majd magamra hagy.
Hátul valóban ott ült egy asztalnál a medence mellett. Két gazdag üzletember, gyakorlatilag gondtalanul üldögél és várja, hogy egy újabb ember pénzét vehessék el az üzleteik során.

Leültem Andrew mellé, Steven pedig beszélni kezdett a tegnapi meetingünkről. Ahogy körülnéztem, láttam, hogy nincsenek testőrök és semmilyen védelmi berendezés. Ez meg fogja könnyíteni a dolgom.
Mikor már eléggé bele melegedtünk a megbeszélésbe, hirtelen felpattantam, elkaptam Andrew nyakát és beszorítottam magam elé. Steven épp csak felpattant, de már röpítettem is a golyót a fejébe. Hang nélkül dőlt el a földön...

- Na, idefigyelj Te szarzsák, most szépen elmondod, hogy hol vannak az adatok, amiket István küldött neked nem is olyan régen.
- Fogalmam sincs miről beszélsz, évek óta nem jártam otthon.
- Ne próbálj átverni, láttad, hogy nem bánok kesztyűs kézzel senkivel...hol vannak a dokumentumok?
- Nem tudom, hogy ki vagy és ki küldött, de itt egy félreértés lesz. Én becsületes üzletember vagyok, mióta kijöttem Amerikába.

Megragadtam a haját és a fejét belevertem az üvegasztalba. Sok száz darabra törve hullott alá az üveg. Majd újra magam felé fordítottam és belenéztem a komolyan vérző arcába.

- Ne szórakozz velem...olyan dolgokat láttam és éltem át, amitől Te már rég összehugyoztad volna magad...utoljára kérdezem...hol vannak az adatok, amiket István küldött?
- Kérlek...ne... - remegte, a bőgéstől fuldokolva - mindenem bent van a széfben, a lakásban. A széf kódja 1-9-5-3. Ha elengedsz, komoly pénz is ütheti a markod, egy ilyen gyerek, mint Te, biztos nem becsüli le ennek az értékét.

Elengedtem a torkát, hátra löktem. Megbotlott, és beleesett a medencébe. Amikor hirtelen ijedtségében feljött a víz felszínére, akkor pedig egy pontos fejlövéssel kivégeztem.

Bemegyek a házba, a bejárónőt egyszerűen csak leütöm, amikor éppen háttal áll. Nem tett semmit, nem akartam megölni. Szerintem tudni se tudott semmit arról, hogy milyen információkat őriz a ház ura.
Az emeleten meg is találom a széfet, amiről Andrew beszélt. Kisebb meglepetésemre a kombináció, amit megadott szintén működik. A széfben rengeteg pénz mellett több dokumentum is van. Az egyik szerencsére az, amit keresek, így a küldetésem tulajdonképpen sikerrel véget is ért.
Átkutatom azért a többi papírt is, de semmi lényegeset nem találok. A széfben lévő iratokat felgyújtom és otthagyom, had égjen. A bejárónőt kiviszem azért a ház elé, nehogy meghaljon, ha elterjed a tűz.

Pár perccel később már egy taxiban ülök és a reptérre tartok. Őszintén utálom magam azért, amit tettem, de nem volt más választásom. Vagy Én, vagy Ők...Ha nem végzem el a feladatom, akkor a határt se tudom átlépni, szinte biztos, hogy halott vagyok és valaki engem is figyelt végig. Ez az ÁVO, így működik...

A reptéren az első Európába tartó járatra veszek egy jegyet, majd leülök a váróban és magamba roskadva várok, hogy itt hagyhassam Washington-t.

1973 - Hamis biztonságban

Sötét és komor az éjszaka, ahogy sétálok hazafelé. A héten én vagyok a délutános műszak. Ki nem állhatom. Az egész napom oda...nem mintha bármit is tehetnék, hiszen minden lépésem figyelik továbbra is.
Mióta az ÁVO-t megszüntették, azóta gyakorlatilag egy nyugodt pillanatom sincs, mindig és mindenhol figyelnem kell arra, hogy kinek és mit mondok. Sokszor még Csilla előtt is titkolnom kell, hogy miről mit gondolok. Ez pedig egészen borzasztó érzés. A saját feleségemben nem bízok, nevetséges. Ugyanakkor tudom, hogy egy rossz mondat és örökre végem, egy börtön mélyén fogok megrohadni, ha csak meg nem ölnek előbb...

Miközben ezen gondolkodom és azon, hogy milyen sötét titkokat tudok, szépen lassan beérek az utcánkba. Már látom is távolról a házunkat. Függetlenül a körülményektől, mindig jó érzés hazaérni, adni egy csókot Csillának és beszélgetni kicsit a napi történésekről. Kell, hogy legyen az ember mellett valaki, főleg annyi év magány és borzalom után, amin átmentem az utóbbi időben.

Ahogy belépek a bejárati ajtón, rögtön megpillantom életem szerelmét. Megint a konyhában sürög-forog. Ha jól látom, hamarosan kész a vacsora. Egyszerűen nem lehet nem szeretni ezt a nőt. Csinos, intelligens és hihetetlenül házias.
Ledobom a bakancsomat és a kabátom felakasztom. Csillához sietek és nyomok egy csókot az arcára. Rám néz, végig simítja az arcom, majd így szól:- Menj, most meg a kezded és arcod Drágám, hamarosan kész a vacsora.
- Rendben, megyek. Köszönöm! - rebegem hálától duzzadva.

Mikor már elindultam a fürdő felé, hirtelen még utánam kiált: - Nézd meg majd kérlek utána Rudit. Elég rég óta csendben van, tudod, hogy nála ez sose jelent jót...
- Tudom Drága, amint végeztem megyek és megnézem.

A kis kedves Rudolf, a drága fiunk. Alig 5 éves, de olyan okos és értelmes. Sose gondoltam, hogy egy árvaházból érkező embernek, mint én, egyszer lehet normális családja és megadhatja azt a fiának, amit Ő sose kaphatott meg.

Gyorsan végzem is a mosakodással, majd felsietek az emeletre Rudihoz. Legnagyobb meglepetésemre csendben játszik az ólomkatonákkal, amiket még előző karácsonyra szereztem neki. Olyan békés ez a kép, de mégis, valahogy riaszt, ahogy a fiam katonákkal játszik és háborút szimulál. Nem tudja még persze, hogy milyen borzalmakkal jár, szóval gyorsan elhesegetem a kellemetlen gondolatokat és odalépek hozzá.

- Szervusz Fiam, Apa hazajött, gyere adj egy nagy ölelést és egy puszit az öregednek - fogtam meg finoman a hátát. Eddig észre se vett, de most örömmel telve pattant fel és ugrott a nyakamba.
- Mesélj, mi történt ma veled?
- Semmi...
- Na ne mondd, nem volt valaki óvodában talán?
- De, volt...
- Hát akkor mesélj, mi történt ma, ne kelljen minden szót kihúzni belőled.
- Semmi Apa...nem szeretném...
- Valami baj van, összevesztél valakivel?
- Nem...
- Hát? Kérlek, mondd el, hogy mi bánt, csak úgy tudok segíteni.

Időnként nagyon nehéz volt vele. Hihetetlenül kemény kis srác volt mindig is, ritkán engedett teret az érzéseinek és akkor is csak hosszas győzködés után. Még kisebb korában volt, hogy bántották idősebbek, de 1 hónapig nem mondta el, hogy mi történt, Ő akarta lerendezni. Mintha magamat látnám az árvaházban. De neki van segítsége, csak ezt még meg kell majd értenie, kicsi még.

- Attiláék reggel azzal fogadtak, hogy Te egy áruló vagy és gyilkos...aztán megütöttek... - csordult le egy könnycsepp az arcáról.
- Erre Te?
- Mondtam, hogy ez nem igaz és hazudnak... - hüppögött tovább - aztán én is megütöttem Őket, az óvó néni pedig azt mondta, hogy ez az én hibám és Neked köszönhetem, hogy el lettem verve...

Itt már alig lehetett megnyugtatni, annyira sírt. A legfájóbb az egészben az volt, hogy tudtam, amit mondtak azok a kis taknyosok, annak egy része valóban igaz. Ugyan a hazám sose árultam el, de sok vér tapad a kezemhez...

- Nézd fiam, csak az számít, hogy Te és Anyukád minek láttok engem. Az nem érdekes, hogy mások mit mondanak vagy hogy éreznek velem kapcsolatban. Voltak idők, mikor... - váratlanul ekkor megszólalt a kapucsengő.
- Pakold össze a játékokat és menj le Édesanyádhoz, lassan kész a vacsora - intettem rendre, majd elindultam lefelé. Ilyen későn sose jelent jót, ha csengetnek.

Mikor leértem, Csilla már az ajtónál állt és nézett kifelé a kukucskálón. Arcán ijedtség látszódott. Odaléptem és magam felé fordítottam az arcát.
- Mi a baj Csilla, kik azok?
- Nem tudom...ketten vannak, sötét ballonkabátban és egy kocsi áll a házunk előtt. Érted jöttek? El akarnak vinni? Mondd hogy nem!
- Passz, Rudi mindjárt lejön, vidd el kérlek a nappaliba és maradjatok ott, nem szeretném, ha bármit hallana abból, ami elhangzik az ajtóban.
- Rendben, de kérlek légy óvatos. Szükségünk van rád, nem csak most, hanem még elég sokáig, ne felejtsd el, hogy hamarosan már egy csodálatos leány apukája is leszel.
- Hidd el, más se jár a fejemben Kedvesem. Most viszont menj, nem váratom Őket tovább.

Kinyitottam az ajtót, mikor Csilláék már elég távol voltak.
- Igen? Mit tehetek Önökért? - kérdeztem faarccal.
- Jó estét Hollmann Úr, lenne ránk pár perce? Akadna pár kérdésünk.
- Kiket tisztelhetek Önökben? Sajnos a bemutatkozásról lemaradtam...
- Elnézést, természetesen. Jómagam Rácz Alfréd százados vagyok, Ő pedig itt Komjáti Róbert tizedes - mutatott a másik mogorva arcú emberre - a Belügyminisztérium állambiztonsági szervezetétől jöttünk.
- Jó estét Uraim. Kérem, megtennék, hogy sétálnak velem egyet itt az utcában? Nem szeretném, ha a családom fültanúja lenne ennek a beszélgetésnek.
- Ahogy óhajtja...

Becsuktam magam mögött az ajtót, majd elindultunk. Az újdonsült testőreim közre fogtak és úgy sétáltunk. Jó pár perc eltelt, mire Alfréd százados újra megszólalt.
- Nos, kedves Hollmann Úr, ha lenne olyan kedves és mesélne nekünk az ÁVO-s ténykedéséről, különösen 1956-os sikeres akcióiról, azt igen megköszönnénk... - ezzel pedig megfogta a karomat jó szorosan, míg társa ugyan ezt tette a másik oldalról.
- Természetesen, amit csak kívánnak Elvtársak... - morzsoltam el az orrom alatt...

1982 - Egy pillanatra

A sötétség vészjóslóan terül szét a környéken. A határ végig el van kerítve szögesdrótokkal és elszórtan magaslesek is találhatóak. Az kerítés egyik tövében bújok többed magammal. Csak a lehetőségre várunk, hogy átjuthassunk a szülőföldünkre.

Az üldözőink arra számítanak, hogy tovább menekülünk, legalábbis én ezt gondolom. Így, kissé váratlanul, de azt kérem a csapattól, hogy a környező fákra másszanak fel és ott várjanak, amíg nem jelzek. Fontos, hogy akkor se mozogjanak, amikor úgy érzik, hogy közel a veszély, ezért mindenkinek téptem a pólómból egy darabot és megkértem, hogy azt tegyék a fogaik közé és szorítsák erősen, amikor nagyon félnek, de ne mozogjanak.

Nemsokára meg is érkezett az üldözők hada, a kutyák hangosan csaholva szimatolták a környéket a nyomaink után. A fák tetejét szerencsére nem vizsgálták és a társaim betartották, amit kértem Tőlük, így igazi nyomok nélkül továbbhaladtak a katonák. Még hosszú órákig a fákon maradtunk, csak akkor mertünk lemerészkedni, amikor már semmit sem hallottunk és csend terült a környékre teljesen. Persze, már teljesen világos volt, így a hátralévő utunk sokkal nehezebbé vált.

Nincs már időm másra, egy autó áll meg csikorgó kerekekkel. Azonnal sarkon fordulok és elkezdek futni az ellenkező irányba. Még köszönni se maradt időm. Hátrapillantok és látom, hogy 4-en ugrottak ki a kocsiból, kettő a családomat fogta el és vitte a kocsihoz, kettő pedig a nyomomban van. Nem kaphatnak, most, hogy újra van erőm a családomtól, most biztos nem!

1999 - Egy csendes éjszakán

Őszintén szólva már nem is tudom, hogy milyen nap van, vagy hogy milyen hónap vagy év. A napjaim már nem állnak másból, csak abból, hogy a parkban ülök, majd alszom szobámban. Senki nem foglalkozik velem már. Kivéve persze azt a pár ápolót, akinek ez a munkája.

De mire számítottam? Hazajöhettem ugyan, de háborús bűnösként vagyok elkönyvelve. Onnantól kezdve, hogy '87-ben elfogtak, hazatoloncoltak, majd börtönbe zártak, már semmi sem ad erőt, de mégis valamiért élek még. Magam sem tudom, hogy mi az oka...

Minden nap próbálok visszaemlékezni a padon ülve arra, hogy mikor 93-ban rehabilitáltak és kiengedtek a börtönből, akkor mit kellett volna másképp tennem, de fogalmam sincs, a mai napig sem.

Az első utam anno a régi házunkhoz vezetett, de már senki nem volt ott azok közül, akik valaha ott laktak, vagy legalább valamennyire ismertem Őket a környékről. Ez alatt értem Csillát és Rudolfot is. Próbáltam elérni a régi barátainkat, de mint megtudtam, már vagy meghaltak vagy börtönben vannak. Akit pedig véletlenül kiengedtek, az arra se méltat, hogy szóba álljon velem, teljesen elzárkóznak.

Magányosan róttam a várost, céltalanul, ötlettelenül. Mihez kezdek most, vénségemre, Budapesten, börtönviselt múlttal, barátok és család nélkül, hova mehetnek?

Miközben folyamatosan sétáltam és ezeket a gondolatok pörgettem a fejemben, úgy tűnt, újra reményre lelhetek. Az utca végén megláttam egytrafikot, amiben egy már jó öreg, de még mindig ismerős arc nézett vissza rám.

- Gyuszi! - kiáltottam fel - öreg Gyuszikám, hát még mindig árulsz? - beszéltem hangosan, de persze még nem hallhatott.

Minden erőmet összeszedve odasiettem a kis bódéhoz, felnyitottam az ajtót, majd a kissé meglepett régi barátomat átölelve csüngtem rajta. Pár pillanat múlva aztán megszólított.

- Elnézést. ne haragudjon, de ismerjük egymást? - kérdezte alig hallhatóan, mivel a feje a vállamhoz volt szorulva.
El is engedtem hirtelen, majd a szemébe néztem és gyermeki örömmel kérdeztem.
- Hát nem ismersz meg barátom? Öreg vagy már és ráncos, az évek nem is kíméltek, de én vagyok az, a Sanyi!
- Sanyi? - nézett először meglepetten. - A Hollmann Sanyi?
- Igen, igen, én vagyok az! Hát mikor is volt utoljára? Már szerintem vagy 25 éve, hogy utoljára voltam nálad és vettem pár újságot. Emlékszel?
- Jézusom! - kiáltotta - Sanyikám!!! Hát hogy nézel ki vénember? Atyaúristen de rég nem láttalak, gyere még egyszer a keblemre öreg. Basszus, hát mesélj már, mi van veled? Azt hallottam, hogy meghaltál már rég...
- Na, nem kell azért ennyire meglepődni...Mintha Te nem pontosan ilyen öreg lennél barátom. - Veregettem meg a vállát finoman. - Nem, nem haltam meg, bár várható volt, hogy ezt fogod hallani rólam. Sajnos az AVO-s időszakot nem tudtam meg nem történté tenni, ezért gyakorlatilag lassan 30 éve üldözött vagyok. Az elmúlt 6 évet börtönben töltöttem, titokban, mindenkitől elzárva. Azért jöhettem most is csak ki, mert a szovjet uralomnak mint hallottam vége szakadt és rehabilitáltak vagy micsoda.
- Jézusom, örülök, hogy azért egyben vagy és a történtekhez képest akkor még jó színben is. Mesélj, mi a terved most, így, hogy kiszabadultál?
- Jó is, hogy kérdezed. Először is szeretném megtalálni a családomat. Nem tudod merre keressem Csillát és Rudit?
- Hát barátom, nehéz mit mondanom most erre neked. De megpróbálok minél őszintébb lenni és elmondani neked, amit tudok. - sóhajt fel bajlósan. - Nézd, Csilla sajnos 2 évvel ezelőtt meghalt, voltam a temetésén. Megtalálod a sírját az Új köztemetőben. Sajnos részleteket nem tudok neked mondani, mivel csak távoli meghívottként vettem részt a búcsúzáson.
- De...de...de.. - habogtam, miközben a lelkemet lassan elkezdte ellepni a sötétség.
- Figyelj, várj egy kicsit. Rudiról is van egy kevés információm. Tudom, hogy részt vesz a délszláv háborúban. Rudinak van egy horvát származású barátja, akivel még kábé 2 évvel ezelőtt elutazott Jugoszláviába, hogy csatlakozzon a horvát felkelő erőkhöz.
- Nem normális ez a gyerek...az egész életemet azzal töltöttem, hogy kikerüljem a háborúkat, Ő pedig önszántából megy bele...Tudod esetleg, hogy ott van-e még vagy bármi friss van róla?
- Nincsen sajnos. Ez minden, amit tudok.
- Köszönöm öreg barátom, már így is sokat segítettél. - veregetem meg újra a vállát, majd útnak indulok Csillához.

Egészen hihetetlen és néhol morbid viccnek tűnő állapot ez nekem. Csilla...pont Csilla megy el közűlünk? Ő, aki egy mindig szeretnivaló és csodaszép nő volt? Miért kell ilyen kegyetlennek lennie a sorsnak?

Én sok mindent tettem az évek alatt, ami nem volt szép és főleg nem volt jó, erre mégis itt vagyok és élek, semmi bajom...nevetséges.

A temetőbe érve hosszabb keresgélés után végül megtalálom a sírt. Térdre rogyok és hangos bőgésben török ki, ahogy látom életem szerelmem nevét a márványtáblába vésve. Hosszú-hosszú idő telik el, mire abba tudom hagyni a sírást és felállok. Ami még jobban megrökönyít az nem más, mint, hogy az Én nevem is szerepel a síron. De nem úgy, mintha élnék, hanem már mint aki párja mellett nyugszik.

Hollmann Sándor (1921 - 1982), béke poraira.

Percekig csak meredten nézem a feliratot. Ezek szerint itthon mindenkinek azt mondták, hogy meghaltam, amikor utoljára az országban jártam. Mocskos disznók...

Felkelek végül és megindulok kifelé. A következő utam a külügyhöz vezet, hátha tudnak valamit Rudiról és arról, hogy a harcok miként állnak a szomszédoknál.

Már este van, mire kijövök minisztériumból, fáradtan, csalódottan és gyengén. A fiamról semmi hír. Sajnos hivatalosan nem hagyta el az országot, így a külügy nem tud semmit mondani. Se azt, hogy él, se azt, hogy meghalt, se azt, hogy visszatért-e már vagy sem.

Szállásom nincs, lakásom nincs, valahol pedig meg kellene húznom magam, legalább az éjszakára, majd másnap keresek egy helyet, ahol átmenetileg szállásra lelek. Egy félre eső utcában meg is találom az esti fészkemet, majd el is nyom az álom.

Mikor felébredek, a közeg teljesen más, mint ahol elaludtam. Fehér ruhás emberek mennek jobbra balra és egy szobában vagyok. Mi a fene történt itt? Hova kerültem?
Egy pillanattal később egy hölgy lép be a szobába és megszólít.

- Sándor úr, örülök, hogy magához tért. Már kezdtünk aggódni, hogy ez sosem fog megtörténni. Az Én nevem Izabella. Ön pedig most a X. kerületi Idősek Otthona lakója. Ma már egy hete, hogy egy sétáló fiatalember Önre talált az utcán fekve és azóta a korházi ápolás után hozzánk került. Ez az első alkalom, hogy felébredt, mióta megtaláltuk.
- Hogy micsoda? - kérdeztem vissza ijedten - Egy egész álló hét alatt egyszer sem keltem fel???
- Nem, egyszer sem. Minden szerve tökéletesen működik, korának megfelelően, mégsem tért magához egészen eddig a pillanatig. De nyugodjon meg, most már biztonságban van. Van Ön mellett egy csengő, ha bármire szüksége van, akkor csak nyomja meg és itt leszek.
- Ööö, hát, nem is tudom mit mondjak, köszönöm a kedvességét Izabella.

Szóval így telik azóta, immár 6 éve minden napom. Egyedül, látogatók nélkül, időnként Izabellával, aki mindig nagyon jó hozzám. Végtelenül unalmas lét, ráadásul egyre fájdalmasabb is. Nemsokára 80 éves leszek, lassan minden tönkremegy bennem, mint egy régi, ódivatú karórában.

Mára elég is volt az üldögélésből, visszatérek a szobámba és lefekszem az ágyra. Ahogy plafont nézem, azon jár az eszem, hogy milyen élet is volt az, amit éltem. Nekem, nagyon eseménydús, félelemmel teli, ugyanakkor a fiam és a feleségem okozta örömök kárpótoltak mindenért. Sajnálatos, hogy nem tudtam igazán sokáig élvezni a társaságukat. De talán a sors nem véletlen írta ezt így meg nekem, hiszen mindenkinek felelnie kell egyszer az elkövetett tetteiért.

Arra gondolok, hogy vajon mit hagyok hátra magam után. Ha saját szempontból nézem, akkor egy túlélő történetét, egy életet, ami az árvaságról, a szenvedésről, menekülésről, a honvágyról szól. Egy mesét háborúról, sötét korszakokról, üldöztetésről. Hetvennyolc év, mind tele emlékekkel és érzésekkel. Ha egyszer elmegyek, akkor ezt fogom hátra hagyni az utókornak.

Később bevillan a szomorú igazság. Hollmann Sándor élete egy semmiség. Egy lap, egy mai napig íródó könyvben, amiben a történelem van. Egy olyan lap, amit senki nem vesz észre és semmi jelentősége nincs a történt vége szempontjából. Egy lap, ami pár embernek jelentett valamit, de egy lap, ami a világnak nem jelentett semmit.

Inkább be is csukom a szemem és megpróbálok aludni. Rövid idő múltán álomba is szenderülök. Ki tudja, talán ma már utoljára. Ha igen, akkor remélem találkozom a kedvesemmel. Már nagyon hiányzik...

Egy elfeledett történet, egy elfeledett férfiról. Hollmann Sándor (1921 - 1999), béke poraira.