Időhurok

...leteszem a naplóm. Körülnézek, de semmi nem változott, mióta írtam. Ugyan az a szakadt, korhadó épület vesz körül, bútorok és az élet bármilyen jele nélkül. Egyedül a tűz lobog, amit én raktam, hogy távol tartsa a nem kívánatos látogatókat.

Nagyon unom már, hogy minden egyes nap egy küzdelem, hogy túléljek valamit, amihez semmi közöm és nem tehetek róla.
Ki kérte, hogy törjön ki a háború? Ki kérte, hogy legyen világégés? Ki kérte, hogy tegyük élhetetlenné a földet...?
Én biztos nem, de most mégis én élek úgy, mint egy patkány a csatornában, otthontalanul, barátok nélkül, élelemért küzdve...nevetséges.

Dühösen földhöz vágom a naplóm és felállok. Elsétálok a bedeszkázott ablakokhoz és a sötétbe meredek. Az orrom hegyéig sem látok, de mégis megnyugtat. Erre lenne szükségem, sötétségre, ami körülvesz. De sajnos nem marad így, hamarosan pirkad és újabb küzdelmes nap jön az életben maradásért.

Néhány órával és némi padlón forgolódással később már a deszkák között az arcomra vetül a nap fénye, megint elviselhetetlen forróság van...pedig ha jól emlékszem, akkor december körül lehetünk. Még mindig elképesztő számomra, hogy miként volt képes elpusztítani az emberiség azt, ami életet adott neki. Az ostobaság nem ismer határokat...

Elpiszkálom gyorsan a tüzet, majd a hátizsákomba teszem a naplóm és kilépek a házból. Hirtelen vakítóan hat a fény, ami rám tör odakint...

...leteszem a naplóm. . Körülnézek, de semmi nem változott, mióta írtam. Ugyan az a szakadt, korhadó épület vesz körül, bútorok és az élet bármilyen jele nélkül. Egyedül a tűz lobog, amit én raktam, hogy...

De várjunk...mintha...ez...nem is tudom...olyan furcsa ez az egész. Késztetést érzek, hogy ablakhoz sétáljak, de úgy érzem, hogy nem is olyan rég már ezt megtettem.
Mi a fene folyik itt?
Újra kézbe veszem a naplóm és beleírom az érzéseim. Kicsit reszketve dőlök le a földre és órákig csak forgolódom, mielőtt elalszom.

Reggel a napfényre ébredek. Továbbra is bizsereg minden porcikám és rossz érzésem van. Nagyon gyorsan felpattanok, összedobálom a cuccom és kirohanok a házból.
Abban a pillanatban, ahogy az ajtót feltéptem, elvakított a fény...

... leteszem a naplóm... Körülnézek...

Jézusom! Megint kezdődik...felpattanok és minden erőmmel az ajtó felé rohanok. Már nem is bajlódom az ajtó nyitásával, csak kirúgom. Odakint semmit sem látok, annyira sötét van, de mindenemet hátrahagyva futok előre...a félelem az egész testem átjárja...Fogalmam sincs mi történik itt, milyen elátkozott házat találtam magamnak, de rettenetes érzés erre még visszagondolni is.

Már csak sétálok, lassan hajnalodik, kezdenek a fényviszonyok is normalizálódni. Alig van erőm, semmit nem aludtam az éjszaka során, csak mentem, hogy minél távolabb lehessek...

Ahogy feljött a nap, kivettem a tájat magam körül, ami nagyon ismerős volt. Volt előttem egy domb, fel is másztam rá, de amit a túloldalt láttam, az igazán megdöbbentett. Az a ház volt ott, amitől eddig minden erőmet összeszedve menekültem...hogy? Hogyan lehetséges ez? Hiszen végig egyenesen futottam, majd sétáltam, ebben biztos vagyok. Legalább 50 kilométert megtettem az éjszaka során.

Kissé félve és bizonytalanul közelítettem a ház felé. Szívem egyre jobban szorított, ahogy egyre közelebb értem. A ház kívülről is olyan volt, mintha megállt volna az idő, ahogy jobban megnézem. Bár omladozik, mégis, valami egyben tartja és nem fog rajta az idő foga. Ahogy megfogom a falát a háznak, mintha valami furcsa, bizsergető érzés is érné a tenyerem. Valamilyen erő veszi körül, ami ugyan nem látható, de érezhető...nagyon érdekes...

A következő pillanatban, miközben a falat fogva mélázom, a ház ajtaja felvágódik, majd egy alak lép ki rajta...
Teljesen ledermedtem...az-az alak, az én vagyok...mielőtt bármit tehettem volna villanás és minden elsötétült...

...leteszem a naplóm... Immár teljesen nyugodtan állok fel a helyemről és sétálok az ablakhoz. Újra itt vagyok, semmi nem változott. Az egyetlen dolog, ami viszont minden alkalommal ugyanúgy van, az nem más, mint a fizikai állapotom. Az eredeti érkezésem kori állapotban ébredek minden alkalommal. Nem vagyok éhes, nem vagyok szomjas.

Ülök és gondolkodom. Úgyis elegem van ebből a világból és most itt van ez a hely, ahol ugyan azt a napot élem újra és újra. Gyakorlatilag végtelen időkig el tudok itt lenni, de legalábbis halálom napjáig, úgy, hogy nem éhezem, nem szomjazom, és nem érint a kinti zord világ durvasága. Jó lenne ez itt nekem...?

Ahogy ezen tűnődöm, lassan hajnalodik és megjelennek az első napsugarak. Úgy döntöttem maradok és békében újraélem ugyan azt a napot, amíg el nem jön az ideje, hogy elmenjek. Lefekszem hát a földre. Beleírom a naplómba a döntésem, közvetlen azután, hogy észreveszem a pár nappal korábbi érzéseim leiratát. Elgondolkodtató, hogy a félelem milyen gyorsan megváltássá szelídülhet, egy nehéz helyzetben...elalszom...

Felébredtem...sötét van. Azt hiszem akkor ismét újra indult a nap. Felállok, kinyújtózom kicsit és elsétálok az ablakhoz. Minden olyan, mint lenni szokott. De mégis...valami most más. Éhes vagyok és szomjas, ami eddig sosem volt....
Nekitámaszkodom az ablaknak és végig gondolom a helyzetet. Már az is furcsa, hogy nem naplóval a kezemben ébredtem a semmiből, hanem úgy, ahogy elaludtam. Az a gyanúm, hogy most nem indult újra semmi, hanem valóban átaludtam csak a napot. A tűz sem lobog, konstatálom, mikor hátrafordulok. Már csak a hamu van ott, semmi más.

Míg én ezen agyaltam, újra reggel lett. Ha az eddigi sort követem, akkor, ha kimegyek, újraindul, ha maradok, akkor nem indul újra a nap. Egy pillanatra elbizonytalanodtam...menjek vagy maradjak? Adjak esélyt a halálnak, hogy ideje korán elvigyen éh és szomj halálban vagy pedig az idő végezzen velem?
Egyszer csak kinyílt az ajtó magától. Sugárzó fény áradt be rajta, amit por és erősen süvítő szél kísért...mintha fenyegetni akarna.

Lassan elindulok az ajtó felé. Az ajtót csapkodta a ház falához a szél, míg a homok folyamatosan vert be az ajtón. Rettenetesen ijesztő látvány volt. Mire odaértem, a szél hirtelen elállt, a homok pedig mintha egy alakot formázna, úgy hullott alá a levegőből. Szinte már emberinek láttam, pedig tudtam, hogy lehetetlen. Közelebb lépek az alakhoz, amikor hirtelen szerte foszlik...nem marad utána semmi. Egész a homok kupac fölé hajolok...Megpillantottam egy, a homokba rajzolt szót a földön, ami csak ennyi volt: Napló.

Gyorsan kiléptem az ajtón, hirtelen elvakított a fény és...

...leteszem a naplóm...Majd ezzel a lendülettel újra fel is veszem. Kinyitom és látom, hogy ott van benne minden, amit azóta írtam, hogy ebben a helyzetben vagyok. Először a rossz és negatív érzések, utána pedig a döntésem, mi szerint itt maradok, míg az idő nem végez velem.

Mit jelenthet az az írás a homokban, mire kell a napló...? Egyszerűen fogalmam sincs, nem tudom. De az igazat megvallva nem is akarom tudni. Ezek után, minden reggel, kimegyek majd a fényre és újrakezdem ezt a pillanatot, amíg csak élek. Nem az én világom a misztikum, nem is hinnék el ebből semmit, ha nem a saját szememmel látom...
Döntésem megpecsételendő a naplót a tűzre dobom és elterülök a földön, ideje aludni.

Pár órával később ébredek, már hajnalodik. Tudom mit kell tennem, ezért az ajtóhoz sétálok. Az ajtó ismét felvágódik, süvít be a szél és mindenhol kavarog a homok.
Ezúttal azonban ez nem érdekel, tovább megyek, át a homokon, dacolva a széllel....Ahogy kijutok a házból, jön, a már jól ismert vakító napfény majd a sötétség és várom, hogy újra a naplóval a kezemben ébredjek...

...térdre esem, kezem a homokba fúródik, ahogy tartom magam. Lassan kinyitom a szemem, de még mindig zavar a fény.Mi történt?

Magam mögé nézek és látom a házat, de nappal van és nem indult újra semmi. Lassan térdről a fenekemre helyezem magam és előre nézek. A távolban, ott ahol eddig semmi sem volt, most egy város sziluettjét vélem felfedezni...
Nem tudom, hogy átkozzam-e magam vagy ezt a házat, azért, ami történt vagy pedig hálás legyek, hogy kijöttem és nem kerültem vissza...

Mindenesetre felkászálódom és elindulok a város felé...lesz időm gondolkodni, hogy mi történt, amíg odaérek, azt hiszem...