5. fejezet

A hideg Észak

Lassan 2 napja utazunk a hajóval Európa partjai felé. Rettenetesen nyomasztó volt ez a pár nap. Steve hozzám sem szólt, nekem pedig magamtól nem volt mondandóm. Nagyon bízom benne, hogy elfelejthetjük a Walterrel történteket. Ettől függetlenül megérdemelne Steve valamilyen magyarázatot.
Arra gondoltam, hogy majd ha földet értünk és kicsit megnyugodhatunk a körülményeket látva, akkor leülök vele erről beszélgetni. Most még nincs értelme...

További 2 nap után eljött a pillanat, amikor döntenünk kellett, hogy pontosan a kontinens melyik részére vezet majd az utunk.
Alapvetően én meleg párti vagyok, így az egyenlítőhöz közelebb lévő területek jobban vonzottak, mint a hideg észak, de Steve véleménye is fontos.
Fel is álltam és átsétáltam a hajó azon részére, ahol Ő ült. Leültem mellé, egyelőre csak némán és szótlanul. Jó pár perc eltelt, mire úgy éreztem, hogy már szólhatok.

- Steve, meg kéne beszélnünk, hogy hogyan tovább. - kezdtem bele nagy nehezen.
- Velem? Azt hittem mostantól már mindent egyedül döntesz el, ahogy Walterrel is tetted... - mondta nem kevés haraggal és frusztrációval a hangjában.
- Kérlek, ezt ne most beszéljük meg. Ígérem, ha partot értünk és lesz pár nyugalmas percünk, akkor mindent elmagyarázok, de ennek még nem most van itt az ideje. Döntenünk kell, hamarosan elérjük azt a pontot, amin ha áthaladunk, akkor csak egy irányba mehetünk tovább.
- Jól van, akkor mondd, hogy szerinted mik a lehetőségek, merre mehetünk?

Felálltam Steve mellől és a navigációs rendszerhez sétáltam. Pár pillanatig vizsgáltam a térképet, ami be volt táplálva, majd intettem Steve-nek, hogy jöjjön oda. Szerencsére most nem makacskodott.

- Itt vagyunk most. - mutattam a helyzetünkre a GPS-en - Három lehetséges útvonalunk lehet. Az egyik Skandinávia, azok közül is Norvégia van a legközelebb. Előnyei, hogy hideg van, így lehetséges, hogy a wreckling-ek nem élték túl a hideget illetve találhatunk további túlélőket is.
-Ühüm - jelezte Steve, hogy...hát, gondolom, hogy figyel.
- Következő lehetőség, Közép-Európa és a balkán térség lehet. Itt ismereteim szerint rendkívüli túlélési ösztönnel ellátott emberek éltek korábban. Talán itt van a legtöbb esélyünk arra, hogy túlélőket találjunk.
- Oké.
- Illetve végül, még opció lehet Dél-Európa is, ahol az éghajlat a legkedvezőbb, vélhetően a legtöbb élelmet találhatjuk. Ugyanakkor tudjuk, hogy ezeknek a dögöknek semmit sem árt a meleg és a tűző nap.

Felemeltem a tekintetem a térképről és Steve-re néztem. Láttam rajta, hogy a térképre mered és gondolkodik az elhangzottakon. Nekem már volt egy vágyam, de meglátjuk Ő mit gondol logikusnak.

- Na? - kérdeztem rettentő illedelmesen. Steve pedig lassan felocsúdott a gps bűvöletéből.
- Szerintem Észak lesz a nyerő. Mi kellhet még? Hideg van, ezek a szörnyetegek pedig a melegben szinte lubickoltak. Talán ez lesz a megoldás mindenre, hogy fagyos területekre kell húzódni.
- Ez csak egy tipp, nem tudhatjuk... - próbáltam ellene érvelni.
- Miért? Egy másik terület talán 100%-ig biztos? Melyiken jártál az vírus kitörése óta...? - erre nem tudtam mit mondani, ezért Steve folytatta.
- Na ugye...tippelgetünk mindketten, de igazság szerint baromira fogalmunk sincs arról, hogy hol mi vár ránk...Te mit szeretnél?
- Én délre mennék, minél melegebb helyre, ahol sok az élelem és nem kell félni a fagyhaláltól. Semmi olyan felszerelésünk nincs, amiben túl lehetne élni a hidegben.
- Ebben is van igazság. - fogadta el érveim látszólag Steve. - De ez nem győzött meg annyira, hogy ezt akarjam feltétlenül. Döntsön a szerencse. - majd ezzel a lendülettel elővett a zsebéből egy aprópénzt.
- Hm - el fél mosoly futott végig az arcomon - Te még őrizgetsz pénzt? Nem gondoltam volna.
- Sose lehet tudni Shawn...sose lehet tudni. Na, gyere. Ha fej, akkor észak, ha írás akkor dél. Én pörgetek.
- Oké, csináljuk.

Bementünk a hajó belsejébe, hogy a szél se befolyásolja a sordöntő sorsolásunkat. Ahogy megbeszéltük, Steve dobta az érmét én pedig természetesen rettegve vártam az eredményt. Őrült pillanatok voltak, ahogy pörgött a pénz a levegőben. Néhány tized másodpercig tartott csak, de mintha az egészet lassítva éltem volna át.
Steve elkapta a pénzt, majd a csuklójára csapta és letakarva tartotta.
Felnéztem rá és kérdőn tekintettem a szemébe. Mire várunk, csináld már! Szétvetett az ideg, hogy megtudjam végre az úti célunk. Steve felemelte a kezét, majd, mint egy késdöfés, úgy hasított belém a felismerés...ez bizony fej lett...ott virított az érme fej oldala és szinte gúnyosan csillogott a lámpa fényében.

Felpattantam és mérgesen hagytam ott Steve-et a kabinban. Úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt és megfulladok, ha tovább kell azzal az érmével egy légtérben lennem. Felmentem a fedélzetre, nekidőltem a korlátnak és próbáltam minél mélyebbeket lélegezni. Lassan sikerült megnyugtatnom magam, de rendkívül nehezemre esett.
Idő közben Steve is feljött a kabinból. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Legszívesebben bevertem volna a kajánul vigyorgó arcát, amikor megláttam...Odasétált a GPS-hez, beütötte a koordinátákat és irányba fordította a hajót. Nagyjából még további 2 napi útra voltak Norvégia partjai. Úgy döntöttem, hogy addig megpróbálok minél kevesebbet kommunikálni Steve-el, hátha el tudom felejteni ezt a kellemetlen vereséget, amit vele és a szerencsével szemben szenvedtem el. Minél többet alszom, annál egyszerűbb lesz, legalábbis azt gondoltam...

Felkelek a fekhelyemről, hogy megnézzem, mennyi van még hátra. Ahogy a korláthoz sétálok, látom, hogy a part már feltűnt a horizonton. Rövidesen megérkezünk.
Lementem a fedélközbe, felkeltettem Steve-et. Megkértem, hogy kapcsoljon rá kicsit, hogy mielőbb elérjük a partot.
Fel is ment, éreztem, ahogy a hajónk lassan nagyobb tempóra kapcsol.

Ha már úgyis ilyen közel a cél és magamra maradtam idelent, úgy döntöttem, hogy körülnézek kicsit. Érdekes, hogy az elmúlt napokban ez egyszer sem jutott eszünkbe. De hát...kit érdekel, most itt a lehetőség.
A fedélzet alatt egy előszobaszerű belépő és két szoba volt. A bal oldaliban aludtam én, a jobb oldaliban pedig Steve.
Bementem a saját szobámba. Nem volt egy nagy luxus. Egy ágy és két gardróbszekrény a falba építve. Mivel az ágyat már jól ismertem, kinyitottam inkább a gardróbokat. Odabent néhány molyrágta ruhát találtam csak sajnos, de talán arra jók lesznek, hogy a hidegben mégis csak védjenek valamennyit.

Miközben épp a ruhákat válogattam, egyszer csak a hajó egy hatalmasat rándult és bedőltem az ágyba. Még éppen csak felemeltem a fejem a párnák közül, amikor ismét jött egy ugyan ilyen rántás és lezuhantam az ágy mellé.
Félig pánikolva próbáltam meg feljutni a fedélzetre, hogy kérdőre vonhassam Steve-et az öngyilkos mozdulatok miatt.
Amikor felértem, akkor pedig egyszerűen lefagytam. Már elég közel voltunk a parthoz és szárazföldről folyamatosan lövések dördültek az irányunkban. Steve azért rángatta a hajót, hogy el ne találjanak.

- Mi az istenért lőnek ezek ránk? - próbáltam a hajó recsegését, a lövedékek becsapódását és a morajló puskaropogást túlharsogni Steve felé.
- Fogalmam sincs...egyszer csak becsapódott mellénk egy lövedék...azóta folyamatosan lőnek. Egy-kettő már igen közel volt.
- Az Istenit...hát mit gondolnak, ki vezetheti a hajót? Egy wreckling...? - dühöngtem.
- Nem tudom Shawn, de azt hiszem, nem sokáig bírjuk már ki ezt, főleg ha közelebb érünk és pontosabban tudnak majd lőni. Találj ki valamit, Te vagy a katona.

Igaza volt. Engem ilyen helyzetekre képeztek ki, tennem kell valamit. Ennek ellenére a lábaim földbe voltak gyökerezve és csak álltam és kapaszkodtam.
Steve egyre hangosabban kiabált felém, de minden csak egyre halkabb lett, majd végül a saját ereim lüktetésén kívül semmit sem hallottam. Láttam a parton a torkolattüzeket, és hogy emberek rohangálnak ide-oda. Minden végtagomból kiszaladt az erő és térdre rogytam.

Hirtelen a földre kerültem és sípolt a fülem. Minden erőmet összegyűjtve felültem és láttam, hogy a hajó egy nagyon komoly lövést kapott be. Szép lassan kezdett kitisztulni a hallásom. Steve után kezdtem kiabálni, aki legnagyobb szerencsémre válaszolt is a szólongatásomra. Ő rendben volt, nekem viszont egy hatalmas vágás tátongott a karomon. Minden bizonnyal a lövés, ami eltalált minket, az neki lökött valami élesnek. Rettenetesen fájt, de muszáj volt magamhoz térnem.

Felhúztam magam az ép kezemmel és elővettem a pisztolyom. Magam sem tudom, hogy milyen indíttatásból, de elkezdtem lőni rájuk. Nem is céloztam, csak egymás után lőttem ki a golyókat, amíg ki nem fogyott a pisztoly. Legnagyobb meglepetésemre a ránk ömlő ellenséges tűz abbamaradt szinte azonnal. Feszült pillanatok következtek, fogalmam sem volt, hogy csak valami nagyobb fegyvert hoznak vagy rájöttek, hogy nem vagyunk korcsok. De hát hogy is lehetnénk? Nem értettem ezt az egészet.

Kihasználva az átmeneti nyugalmat, átszenvedtem magam Steve-hez a hajó másik oldalára. Gyorsan felmértük, hogy milyen állapotban van a járgányunk. Pár perc vizsgálódás után megállapítottuk, hogy az őrangyalaink nagyon figyeltek most ránk, mivel a hajó működő képes volt. Legalábbis a partig biztosan kibírja, amennyire meg tudtuk ítélni.
Lövések azóta sem dördültek újra...

Néhány perc alatt elértük a partot. A hajót már nem kötöttük ki, csak hagytuk, hogy nekiszaladjon a partnak és kiugrasson a szárazföldre. A hajó alsó részére vezető lépcsőről kémleltünk kifelé, arra számítottunk, hogy már várni fognak minket, de nem. A part havas volt és teljesen üres. A helyzet egyszerre volt egy kicsit megnyugtató, ugyanakkor ijesztő. Hideg is volt, a sebem pedig folyamatosan vérzett. Éreztem, hogy szép lassan fogy az erőm, és ha nem látjuk el a sebet, akkor el fogom veszíteni az eszméletem.

- Gyere, muszáj kimennünk. - szóltam Steve-nek és már ugrottam is ki a hajóból.

Ő jött utánam, nem habozott.

Ahogy a lábunk földet ért a kiugrás után, a hó, nem messze előttünk, megmozdult. Rémülten vártuk a fejleményeket.
A mozgó hó egyik pillanatról a másikra gyakorlatilag felállt és emberi formát öltött. Majd ugyanez még jó pár helyen megismétlődött a szemünk előtt. Legalább 30-an lehettek velünk szemben. Steve-re néztem, Ő pedig remegett a félelemtől. De az is lehet, hogy csak fázott, nem tudtam eldönteni igazán.

Az alakok elindultak felénk. Kezükben fegyver volt, így bármi is történik, mi csak sodródni fogunk az árral, mert védekezni nem tudunk semmivel.
Amint odaértek hozzánk, hátracsavarták a kezünket és térdre kényszerítettek. Leghátulról egy a többieknél láthatóan jobban felszerelt alak tűnt fel, majd beszédbe elegyedett a minket földön tartó társaival.
Nem érettem egy szót sem, nem angolul beszéltek. Ugyan németül még tudok egy kicsit, de ez a nyelv arra sem hasonlított. Biztos valamelyik skandináv nyelv lehet. Micsoda pech...nem fognak érteni semmit sem belőlünk.

A rövid tanácskozásuk után mindkettőnket felállítottak és elindítottak. Legalább fél órát sétáltunk a térdig érő hóban, amikor egy tisztásra értünk. Amíg a szem ellát se egy sziklát, se egy tereptárgyat nem láttam.
Megálltunk. A jól felszerelt vezetőnek tűnő alak előrébb sétált, letérdelt, majd valamilyen mintát formált a földbe a fegyverével. Amint megvolt, felállt és visszatért közénk.
Pár másodperc elteltével remegni kezdett a föld és egy nagyjából 5 méteres területen egy lejárat kezdett megnyílni előttünk. Meglepően gyorsan egy elég nagy alagút tárult fel előttünk a földbe lefelé. Fogva tartóink pedig határozott gesztusokkal jelezték, hogy induljunk el befelé.

Ahogy haladtunk lefelé az alagútban a szemem egyre jobban megszokta a félhomályt. Érdekes hely volt, olyan volt, mint egy nagyon régi katonai bunker. Folyosók, beugrók minden felé.
Egy pár perc séta után megérkeztünk egy hatalmas acél ajtó elé. Úti társaink vezetője három rövid és két hosszú kopogást eresztett az ajtóra, ami ki is nyílt, hatalmas robaj közepette.

A terem, amibe jutottunk az teljesen üres volt. Egyedül a közepén volt egy hatalmas asztal és pár szék. A szemközti széken egy jól megtermett férfi ült. Szakállas volt, kopasz és egy hatalmas sebhely volt a fején, a bal füle tövétől az álla közepéig. Ahogy közelebb értünk felállt és némi meglepetést okozva angolul szólt hozzánk.

- Nem tudom, hogy kik vagytok, ahogy azt sem, hogy hogyan kerültök ide. Igazából a legkevésbé sem érdekel. - rettenetesen mély hangja volt, mint ha egy medve szólt volna hozzánk. - Mi vagyunk a Finnia törzs, ez pedig az otthonunk, ahová betolakodtatok.
- Elnézés... - próbáltam megszólalni, de abban a pillanatban egy hatalmas tockost kaptam az engem fogó katonától.
- Akkor beszélsz, ha én engedélyt adok. Itt én vagyok a törvény, én döntök élet és halál felett. A nevem Ergalainnen, a Túlélők atyja.

- Vigyétek Őket a C2-es részlegbe és zárjátok be Őket. Adjatok nekik némi élelmet és melegebb ruhákat. 1 nap múlva hozzátok ismét elém Őket és döntünk a sorsukról. Addig talán Ők is dönteni tudnak arról, hogy mi a céljuk az életükkel.

Ezzel megfordult és visszaült a székre, ahonnan a monológja elején felállt. Minket megragadtak és egy kb. 10 perces út során végig cibáltak a bunker szinte egészén. Az utunk során láttuk, hogy rengeteg túlélő gyűlt itt össze és él viszonylagos nyugalomban a föld alatt. Nem voltak betegek, nem voltak éhesek, viszont rettentő barátságtalanok voltak. Ennek az oka mondjuk az is lehetett, hogy a katonáik viszonylag barátságtalanul lökdöstek minket előre.

Mikor odaértünk a C2-es részleghez, akkor belöktek minket egy cellába, mert hát nem nevezném szobának...Pár perc múlva kaptunk 1-1 kabátot és egy-egy bundás nadrágot. Majd ismét némi idő elteltével egy kis élelmet. Valami húst és zöldségeket.
Miközben ettünk, hirtelen nem is tűnt olyan barátságtalannak ez a hely.

Steve, miközben a hús fele még a szájában lógott hirtelen megszólított:

- Hé, Shawn, mi legyen? Hogy játsszuk meg, ha értünk jönnek?

Remek kérdés volt, amire még magam sem tudtam a választ. Alapvetően két komolyan vehető lehetőségünk volt és egy életveszélyes.

Együttműködünk és megpróbálunk asszimilálódni a Finnia törzsbe.

Nem működünk együtt, akármit is akarnak és megpróbálunk meglépni.

Megpróbáljuk Ergalainnen-t megtámadni valamilyen módon és átvenni a hatalmat.

Dönts Te, hogy hogyan folytatódjon a történet. Szavazás a TheVR fórumán.