4. fejezet

Kékség

Lassan kinyitom a szemem, ásítok egy nagyot, kicsit kinyújtózóm még fekve. Nagyon jól esett végre úgy aludni, hogy nem kellett attól tartanom, hogy nem élem meg a másnapot. Az ablakon lévő reluxán keresztül a nap simogató fénye szűrődik be rám. Nagyon kellemes érzés, a levegőben pedig mintha kávé illatot éreznék. Bevallom, nagyon bízom benne, hogy az orrom nem csap be és valóban fekete arany vár valahol rám a lakásban.

Ahogy kicsit körülnézek, látom, hogy Steve nincs a helyén. Biztos már felkelt és kiment a konyhába. Lehet, hogy Ő főzött kávét. Lassan felkelek és kimászok a fekhelyemről. Elindulok a konyha felé. Belépve látom, hogy Steve az asztalnál ül, és éppen valamit majszol. A konyhában már teljes erejével süt a nap, kellett is pár perc mire teljesen hozzászokott a szemem.
Lassan leültem Steve mellé. Előttem egy tányér már az asztalon volt, szinte csábított, hogy használjam végre. Felmértem az asztal tartalmát és rájöttem, hogy bőséges reggeli vár Minket. Volt méz, margarin, konzervek, kávé és még kenyér is...elképzelni sem tudom, hogy Walter honnan szerzett kenyeret ezekben az időkben.

Töltöttem magamnak egy bögre forró feketét, majd magam elé vettem egy szelet kenyeret. Nehéz volt dönteni, de végül egy kis vajas mézes kenyér mellett döntöttem. Talán abban van a legtöbb vitamin, amire most nagy szükségem van.
Az első pár harapás alatt nem igen tudtam másra figyelni, mint arra, hogy milyen édes és mennyire kielégítő ez a reggeli. Aztán viszont már a további teendőink felé terelődtek a gondolataim.
- Milyen állapotban lehet a hajó? Minden alkatrészt megtalálunk vajon ebben a szellemvárosban? Walter ért a hajózáshoz vagy nekünk kell ezt megoldanunk? - cikáztak a fejemben a gondolatok.

Felpattantam, sietve rohantam vissza a szobába. Ahogy beértem azonnal felnéztem a plafonra, de legnagyobb meglepetésemre semmi sem volt ott. Hová lettek azok a dolgok, amik a plafonon voltak még tegnap este? Mik lehettek azok?
Hirtelen nagyon zaklatottá váltam. Milyen titok lehet az, amit Walter őriz, mi az, amit nem tudhatunk és még elrejteni is megpróbálja előlünk?
Egyáltalán nem tetszett nekem ez a helyzet, de jelenleg, bizonyíték hiányában nem tehettem semmit, bíznom kellett abban, hogy vendéglátónk teli van jó szándékkal és túlélési vággyal, ahogy mi is.

Visszatértem Steve-hez. Ő ugyan úgy evett, mint előtte. Talán az sem tűnt fel neki, hogy elviharzottam, mindenfelé előzetes felkiáltás vagy megjegyzés nélkül. Leültem a korábbi helyemre és gondoltam megbeszélem vele, amit láttam tegnap este.

- Steve, Te is láttad a plafonon tegnap este azokat a furcsa cikkeket vagy fotókat, ahol aludtunk?
- Nem...én nem láttam semmit. Lefeküdtem és már aludtam is.
- Neked nem furcsa ez az egész? Hogy lehet, hogy Walter eddig egyedül életben marad? Miért nincsenek társai, vagy ha voltak is mi lett velük? Nem zavar semmi abból, amit most látunk és átélünk?
- Shawn, nézd...ez az első jó dolog, ami történik velünk az elmúlt napokban. Miért kéne feltétlenül ezek mögött bármi rossznak lennie? Walter egy rendes ember, nézd meg még reggelit is készített nekünk...
- Hát pont ez az! - szóltam bele a mondatába - Nem furcsa ez Neked? 1 napja se ismerjük egymást és reggelit készít? Alig van élelem és két teljesen vadidegent ellát étellel-itallal és szállást ad nekik? Miért? Ráadásul most egyáltalán hol van? Nem is láttam reggel óta.
- Ne legyél már paranoiás. Lement még szerezni egy két dolgot az útra, amit a hajóig meg kell tennünk. Én mondom neked, ez már beteges amit művelsz. Jobban tennéd, ha kicsit élveznéd, amit most kapunk, mert nem sokáig lesz ez már így szerintem...
- Jó...persze...nyilván én vagyok paranoiás. De tudod mit? Mindegy, nem foglalkozom ezzel. Gondolj amit akarsz! Csak arra kérlek, hogy légy résen.
- Ha ezt akarod, persze. Résen leszek és minden apró részletre figyelek majd, nehogy Walter valami gonosz dolgot tegyen. - mondta gúnyosan.

Mondanom sem kell, nagyon felidegesített a Steve-el folytatott beszélgetés. Nem hiszem el, hogy valaki ennyire ne figyeljen bizonyos dolgokra, amik igenis fontosak lehetnek a túlélés kapcsán. De annyi baj legyen, nem érdekel, ha Ő nem, akkor majd én figyelek mindkettőnk érdekében.

Kicsit később megérkezett Walter. Egy nagy zsák volt nála, ami tele volt mindenféle elektronikus kütyüvel. Én ezekhez nem nagyon értettem, de Steve-nek egyből felcsillant a szeme. Nekem csak az volt a fontos, hogy olyan dolgok legyenek, amik életet lehelnek valahogy abba a vén ladikba....

Nagyjából 10 óra lehetett, amikor elindultunk a lakásból. Elől ment Walter, mint a helyi idegenvezetőnk, mögötte Steve, majd végül én zártam a sort. Úgy éreztem magam, mint egy kisiskolás csoport, akik kirándulni mennek, és a tanár vezeti Őket a cél felé. Nyilván nekünk itt most sokkal nagyobb odafigyelésre volt szükségünk, hiszen bármelyik sarkon leselkedhetett ránk valamiféle veszély.
Ahogy haladtunk előre észrevettem, hogy az út túloldalán van egy könyvesbolt. Tudtam, hogy odabent sok értékes információt találhatok a városról, ami még hasznunkra válhat. Előre is siettem Walterhez.

- Walter, várjatok meg, beugrom ide a szomszéd könyvesboltba. Sose lehet tudni mit találok odabent, hátha valami hasznos is lesz ott.
- De Shawn, sietnünk kell, estig vissza is kell érnünk, ha nem sikerül esetleg megszerezni a hajót.
- Nyugi, sietek. Rutinos vagyok, pillanatok alatt végignézem és begyűjtöm az értékes cuccokat. Egy pillanat lesz az egész, ígérem. Addig menjetek be abba a kapualjba és figyeljetek, nehogy jöjjön valami.
- Shawn...

Gondolom még akart volna valamit mondani, de én már nagy hévvel megindultam a könyvtár felé. Átvágtam a főúton és odaértem a kapuhoz. Elővettem a pisztolyom, vettem egy nagy levegőt és elindultam befelé az ajtón.
Odabent a sötétség leple borított mindent, nem tört be egy árva napsugár sem sehol. Félrehúzódtam, hogy a szemem szokja egy kicsit a körülményeket. Pár másodperc elteltével már elég jól láttam. Az egész könyvtár fel volt borogatva, könyvek hevertek a földön, szétszaggatva, szétdobálva. Pusztítás mindenütt.
Azonnal a térképek felé indultam. Minden neszre összeszorult a gyomrom, de legtöbbször csak a korhadó padló és könyvespolcok recsegése volt az. Úgy tűnik érintetlen ez a hely, legalábbis wrecklingek nincsenek.

Már majdnem a térképeknél jártam, amikor magam előtt megláttam egy újságcikket. Alapvetően nem foglalkoztam volna ezzel, hiszen már legalább tíz, ha nem több újságon át vezetett az utam idáig, de ez most más volt. A címlapon egy ismerős arc nézett vissza rám. Nagyon nehezen láttam a sötétben, nem tudtam eldönteni, hogy ki lehet az, csak a körvonalakból éreztem, hogy ezt az embert én ismerem.
Felkaptam hát ezt a papírhalmot és odaszaladtam a térképekhez. Hál istennek hamar meglett az, amelyik nekem kellett. A város térképe, amiben még a csatornák és a főbb metróvonalak is meg vannak jelölve, pontosan, útiránynak megfelelően.

Visszafelé már könnyebb volt az utam, hiszen csak arra kellett mennem, amerről jöttem. Az ajtó előtt megálltam. Itt legalább volt valamennyi fény. A térképet begyűrtem a nadrágom zsebébe és előkerestem a másik zsebemből azt az újságot, amit az imént találtam.

Először nem hittem el, amit látok. Hátrarogytam és neki dőltem a falnak. Az újság címlapján egy olyan ember feszített, akit akkor, amikor az készült, már hónapok óta kerestek a helyi hatóságok. Ez az ember gyilkosságok sorával tartotta rettegésben a lakosságot városszerte. A cikkből az is kiderült, hogy nem egyszerű tömeggyilkosról van szó, hanem egy igazi beteg pszichopata állatról. A gyilkosságok során először elkábította áldozatait, majd egyesével, külön-külön, precízen haladva megszabadította Őket végtagjaiktól. Mindezt úgy, hogy nem haltak még meg, hanem csak kábultak voltak. Milyen beteg elme képes ilyenre? Undorító.
De ami talán a legfontosabb volt, az a fotó és a név, ami ehhez az egészhez társult. Ha csak a képet látom, akkor azt gondolom, hogy kísértetiesen hasonlít a helyi mészáros legutóbbi vendéglátónkra, de mivel a név, ami a kép mellett szerepelt az volt, hogy Walter Navas.

Lassan feltápászkodtam, bár úgy éreztem nincs semmi erőm. Amit ott a kezemben tartottam, az a legrosszabb félelmeimet igazolta vissza. A kis ártatlannak látszó Walter nem is olyan ártatlan, mint azt Mi gondoltuk. Elképesztő...szerencsésnek érzem magam, hogy még élek ezek után. Valahogy ezt Steve tudtára kell adnom és azonnal el kell húznunk innen.
Összegyűrtem az újságot és zsebre tettem. Megpróbáltam jó képet vágni és elindultam kifelé.

Walter és Steve a kapualjban vártak rám, ahogy megbeszéltük. Amint odaértem, rögtön kérdezték, hogy megtaláltam-e amit kerestem. Walter nagyon érdeklődő volt...nyilván nem véletlenül. Természetesen a térképet megmutattam, az újságról viszont nem tettem említést. Amíg nincs meg a hajó, addig nem derülhet ki, hogy tudom a kis titkát. Tovább is indultunk. Nagyon feszült út következett, amíg odaértünk a hajóhoz. Alig bírtam elfojtani a haragom.

A könyvtártól számítva kb. fél óra séta után érkeztünk meg a hajóhoz. Valóban nem volt valami fényes állapotban, de éreztem, hogy ez még úszni fog. Nem tudom miért, de ez volt a megérzésem. A hajót Steve és Walter kezelésbe vette. Én addig úgy döntöttem, hogy körülnézek kicsit a környéken.
Elég nagy volt ez a kikötő, ahol Walter ladikja volt. Hajó már szinte egy sem állt sehol, bár lehet, hogy a Miénkhez hasonló tárolókban lett volna még pár, ami használható. Sétáltam a mólókon, megnéztem a közeli bódékat, hátha találok még valami használhatót, de nem volt szerencsém. Minden üres volt, pont olyan, mint lassan az egész világ...

Pár óra múlva Steve szólongatott a távolból. Vissza is siettem és láttam, hogy a hajót készülnek beindítani. Nagyon izgatott lettem. Most dől el minden, a sorsunk, a jövőnk. Összeszorított fogakkal vártam az indítás pillanatát.
Kisvártatva Walter elfordította a kulcsot, ráadta a gyújtást. A műszerfal ezer színben világított. Ez csak jót jelenthet. Walter tovább fordította a kulcsot. Pár pillanat feszült csend után az indítózás hangja tört fel, majd beindult a motor. Örömömben átöleltem Steve-et és ujjongtam mint egy kisgyerek.

- Ez az! Ez az! - kiabáltam mint egy kisgyerek - Megmenekültünk, megmenekültünk!!
- Nem volt egyszerű, de meggyógyítottam a kis bestiát. Walter jobban tette volna, ha legalább évente egyszer beindítja, és nem megy tönkre a hajó nagy része. - mondta Steve kicsit szemrehányóan.
- Az a lényeg, hogy beindult és így elhagyhatjuk ezt a poklot. - zárta rövidre Steve elégedetlenkedését Walter.

A hajót vízre tettük és beletöltöttük az összes benzint, ami nálunk volt. Steve beszállt, odasétált a kormányhoz és jelezte, hogy indulásra készek vagyunk. Walter megindult a hajó felé. Ekkor jött el a pillanat, amit nem tudtam tovább halogatni. Előrántottam a fegyverem és üvöltöttem vele.

- OTT MARADJ TE MOCSKOS FÉREG!
- Shawn, mi a franc ütött beléd?? - kiáltott a hátam mögül Steve.
- Indítsd azt a kurva csónakot Steve. Higgy nekem, nem akarod, hogy ez a szemétláda velünk jöjjön.
- Shawn...
- INDÍTS MÁR TE IDIÓTA - ordítottam magamból kikelve.

Észrevettem, hogy Walter elindult felém. Újra rákiabáltam, de nem hatott, jött tovább. A tekintete teljesen elborult és láttam, hogy ez egy "vagy Ő vagy Én" helyezet.

- Állj meg Te szarházi, vagy kilyuggatlak. Esküszöm, nem leszek szégyenlős és az egész tárat beléd eresztem.
- Mégis mit képzelsz magadról, ki vagy Te Shawn? - kérdezte hűvös hangon Walter. - Hogy veszed a bátorságot ahhoz, hogy fegyvert szegezz rám? Te...aki azt se tudja, hogy mi az igazság valójában...TE aki valamilyen információra hagyatkozva megbélyegzel engem.
- Ha annak a fele is igaz, akkor már az pont elég indok nekem, hogy ne hagyjalak életben.
- SEMMIT SEM TUDSZ! - üvöltötte, habzó szájjal és elkezdett felém rohanni.

Nem volt más választásom, lőnöm kellett...

Térden találtam, összeomlott és elterült a földön, mint egy zsák krumpli. Fájdalmasan üvöltött a földön fekve. Ahogy kivettem a szavaiból, valamelyik felmenőmet szidhatta. A legkevésbé sem érdekelt.
Eloldottam a kötelet, ami a mólóhoz rögzítette a hajtó, majd beugrottam Steve mögé.

- Indíts...INDULJ MÁR! - sürgettem az adrenalintól fűtve. - Nem érted? Mennünk kell. Ez a lövés az összes szörnyet ide fogja vonzani a környékről. El kell tűnnünk.
- Mi a fenét csináltál Shawn? Megvesztél? Mi az istenért lőtted le Waltert? Tuti hogy elmebeteg vagy.
- Ne szarozzál, kérlek, hanem fogd meg azt a rohadt kormányt és induljál el, amíg szépen kérem. Később majd elmagyarázom.

Úgy látszik ez hatott. Megfordult és sebességbe tett a hajtó. Már hasítottuk is a gyönyörű szép kék vizet. Elindultunk egy új remény felé. A távolból még láttam a város horizontján kirajzolódon wrecklingek alakját. Walter irányába tartottak, aki magatehetetlenül feküdt a földön. Nem szép sors, de nem tudtam sajnálni. Bár amiket mondott, azok azért zavartak. De utólag már mindegy, nem foglalkozhatom ezzel.De merre menjünk? Ez még egy komoly kérdés volt. Európán belül is van sok lehetőségünk, a lehető legjobbat kell választanunk. Annyira nem ismerem azt a kontinenst, de Steve-el biztosan megtaláljuk a legjobbat, nincs más választásunk. Szerencsére a hajóban volt beépített GPS, így a tájékozódásunk megoldott volt.

Hamarosan szembe kell néznem Steve kérdéseivel, Walter kapcsán. Ez persze természetes, elég durva magánakció volt, de nem volt más választásom úgy éreztem. Addig is el szerettem volna dönteni, hogy mi legyen az úti célunk. A legkézenfekvőbb persze Portugália partjai voltak, ez természetes. De utána merre tovább? Európában vajon milyen szintű volt a pusztítás a vírusnak köszönhetően?

Három lehetséges megoldást láttam:

• Északra fel, a skandináv országokba, remélvén, hogy a folyamatos fagyban nem élték túl a dögök.
• Közép-Európa - korábbi ismereteim szerint a balkánon elég harcias népek éltek, hátha ez megmentette Őket a teljes pusztulásról és segítségre lelhetünk
• Olaszország - Görögország - Törökország vonala, maradva a meleg helyeken. Arra számítok, hogy arrafelé bőségesebb az élelem és talán a túlélőkben sincs hiány.

Döntsd el Te, hogyan folytatódjon a történet! Szavazás a TheVR Fórumon.