3. fejezet

Irány dél!

- Steve! Steve! Itt vagy ember, hallasz? - próbáltam szólongatni kényszer útitársam. De ő csak állt ott, mint aki teljesen máshol jár.
- Steve, ne csináld ezt, indulnunk kell. Keresni kell valami helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat, amíg kitaláljuk mi is legyen.

Nem tudtam mit tegyek. Ez a szerencsétlen csak állt ott, meredten bámulta a földet. Biztos sokkot kapott, legalábbis csak erre tudtam gondolni.
Végül fogtam magam és odamentem hozzá. Már éppen készültem egy ordas nagy pofont lekeverni Neki, amikor felém fordult. Nem mondott semmit, csak nézett és egy könnycsepp indult el a szeméből, végig az arcán, mígnem magányosan a földre hullott. Soha nem éreztem még ennyire elcseszettnek mindent, mint akkor. Úgy döntöttem indulás előtt még hagyom Őt egy kicsit, hátha jobban lesz.

Visszamentem a bázis területére. Természetesen mindent kiürítettek a volt társaink, de reménykedtem benne, hogy mégis maradt még valami, aminek hasznát vehetjük. Lesöpörtem egy asztalt és feldobtam rá a táskámat. Kinyitottam, hogy lássam Rob miket pakolt el nekem. Volt benne kb. 3 napra elegendő élelem, egy pisztoly, hozzá tartozó lőszerrel. 2 tárnyi, ha jól számoltam. Nem sok, de több a semminél. Elemlámpa, 2 db pót elemmel, némi gyógyszer és kötszer illetve egy kapszula.
Fájdalmasan hasított belém a felismerés, hogy ez a kapszula mire is szolgál. Ha bármikor eljön a pillanat, amikor tudod, hogy már nincs kiút, akkor ez a kapszula lesz az, ami megment a további szenvedéstől. Ha biztos a sorsod, akkor a tudat, hogy ez a kis apróság nálad van, igazán bosszantó és kellemetlen érzés, így viszont, a halál kapujában, ami itt ránk vár...nem is annyira elborzasztó, időnként csábító...De nem szabad erre gondolni, van még remény.

Kb. 15-20 perc telt el, amíg körüljártam a tábor maradványait. Nem találtam sajnos semmi használhatót, a felpakolásnál alapos munkát végeztek, nem hagytak hátra semmit. Megértem, hiszen elég szűkös az élet a mai világban.
Kimentem a tábor területéről, Steve addigra egy árnyékos helyet keresett és leült a földre. A sapkájával legyezte magát. Reméltem, hogy mostanra már van olyan állapotban, hogy tudjunk beszélni a jövőnkről.

- Steve, hé Steve! - kiáltottam oda. - Gyere már ide kérlek, nézzük át a felszerelésed amit kaptál és döntsük el Mi legyen.

Nagy nehezen feltápászkodott és elindult felém. Léptein látszódott, hogy megtört és nem lát kiutat a helyzetünkből. Segítenem kell neki, nincs más választás. Ketten biztosan nagyobb eséllyel éljük túl a ránk váró utat, bármerre is vezessen az.

- Meghaltunk Shawn...végünk van, egy kibaszott szívás ez az egész. - Mondta remegő hangon, mikor végre odaért hozzám.
- Ugyan már...nyisd ki a táskádat, nézzük mi van benne.
- Minek?? Mi értelme egyáltalán szenvedni ezzel vagy azzal, hogy bármit is csináljak?- üvöltötte. - Inkább csak várjuk meg itt a halált, legyünk az enyészeté mielőbb...kinek van kedve mocskosan, fáradtan és meggyötörten szembenézni az elkerülhetetlennel...

Egy pillanatig csak álltam és néztem rá a meglepettségtől, még soha nem láttam Őt ilyennek, bár az tény, hogy nem is ismertük egymást annyira.

- Na idefigyelj, ha Te nem, akkor majd én megnézem a táskádat, mert engem nem fogsz magaddal rángatni az önsajnálatodba. Lehet, hogy Te elégedett lennél azzal, hogy itt pusztulunk mindketten, de nekem rohadtul nem ez a tervem az élettel. Túl akarok élni. Minden egyes nap ezért keltem fel és ezért tettem, amit tettem...nem fogom most feladni.

Kinyitottam a táskáját. A tartalma azonos volt az enyémmel, nyilván ezt is Rob pakolta. A kis kapszulát a biztonság kedvéért elemeltem belőle, amikor nem figyelt. Egyáltalán nem hiányzik, hogy észrevegye és valóra váltsa a gondolatait. Majd magához tér, ha látja nincs minden veszve.

Dél is elmúlt már, mire lerendeztük a kis közjátékunkat. Forrón perzselt a nap, lépnünk kellett, ha túl akartuk élni.
Elmondtam Steve-nek, hogy a legjobb esélyünk délen van, a partoknál. Hajót is találhatunk és kifuthatunk a nyílt vízre, ahol legalább a nyamvadt wrecklingek nem lesznek ránk veszélyesek. Úgy tűnt érti, miről beszélek, így beleegyezett, hogy elinduljunk. A déli partok legalább 2 nap járóföldre voltak, így az utazást is meg kellett terveznünk. Eldöntöttük, hogy az éjszakákat megbújva töltjük. Akkor a legaktívabbak azok a pokolfajzatok.
Elindultunk hát délnek, a szegényes felszerelésünkkel, minden aggodalmunkkal, de legalább az én töretlen hitemmel.

Beesteledett, az út egy részét terv szerint megtettük. Találtunk is egy roncsot, ami megfelelő volt arra, hogy pihenjünk benne és nagyjából biztonságosnak is mertem nevezni. Talán egy olajszállító kamion lehetett valamikor. Mindenesetre a tartály, mivel zárható volt, tökéletes rejtekhelyet adott nekünk.
Az éjszaka hosszú és félelmetes volt. Folyamatosan zajokat hallottunk odakintről. Neszek, léptek, morgások, hörgések. Csupa olyan zaj, ami a frászt hozza az emberre az éjszaka közepén. Nem sokat aludtunk...

Másnap tovább folytattuk az utunkat. Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magunkat, hiszen komolyan atrocitás nélkül sikerült elérnünk a part menti várost. Jeleztem Steve-nek, hogy nézzük meg a legközelebbi bevásárlóközpontot, hátha találunk valami hasznosat, illetve valami ehetőt, mert az élelmünk nem fog kitartani a végtelenségig.

Nem is kellett sokat menni, meg is találtuk a város központjában található plázát, amiben a legkülönfélébb boltok és étkezdék voltak. Itt különváltunk, én mentem ételért, Steve pedig felszerelés után indult.
Első körben átnéztem az összes helyet, ahol gyorsételeket árusítottak valaha. Hatalmas meglepetésként ért, amikor a McDonald's standjánál találtam egy cheese burgert. Olyan volt, mintha a legelitebb ételt kaptam volna meg egy Michelin csillagos étteremben. El is tettem gyorsan, gondoltam, majd akkor megesszük, ha lesz mit ünnepelni. Ilyen finomságot manapság nem nagyon talál az ember.
Ahogy tovább mentem észrevettem, hogy van távolabb a plázában egy nagyobb szupermarket is. Be is mentem és elrohantam a konzervekhez. Bár reméltem, hogy találok ott még valamit, de már csak a felborogatott polcokat vártak rám. Rendkívül frusztráló látvány volt. Semmi nem maradt, az emberi mohóság a félelem mellett ezt művelte a vírus elszabadulása idején. Mindent kifosztottak, innen nézve az a sajtburger egy igazi csoda.

Egyszer csak egy nagy csattanást hallottam kb. 50 méterre onnan, ahol álltam. Felkaptam a fejem és lélegzet visszatartva figyeltem, de nem hallottam semmit. Lassan előhúztam a fegyverem és elindultam a zaj irányába. Arra is gondoltam, hogy Steve jött utánam, mert már végzett fent, de nyilván ebben nem lehettem biztos.
Lassan haladtam a zaj felé, minden sorba benéztem, ahol elhaladtam. Síri csend volt, így még ijesztőbb volt az egész. Lépteim nesze engem idegesített, féltem, hogy lebukom, hogy közeledem. Persze, ha Steve az, akkor ezzel semmi gond nincs, de ha mégsem...

Odaértem a sarokhoz. Minden bátorságom összeszedve befordultam és egy hangos - ÁLLJ! - felkiáltás mellett magam elé szegeztem a fegyverem.
Legnagyobb döbbenetemre nem Steve volt az, de nem is egy ördögtől való fattyú, hanem egy ember. Egy élő ember, olyan, mint én vagy Steve. Középkorú, megviselt állapotban lévő férfi volt. Ahogy nézett rám...biztosan halálra rémült. Nem is csodálom, hiszen egy fegyvert szegezek egyenesen a fejéhez. Jól láthatóan Ő sem számított rám, mint ahogy én sem rá.

- Ki vagy? - tettem fel a tőlem telhető legkeményebb hangon a kérdés.
- Walter.
- Mit keresel itt? Többen is vagytok?
- Nem...már csak én maradtam, a többiek meghaltak vagy így...vagy úgy...
- Hogy maradtál életben?
- Nem nagyon mozdulok ki a lakásomból. A katasztrófa napján sikerült egy komolyabb adag ételt szereznem, amivel még mindig életben tudtam maradni.

Ekkor leeresztettem a fegyvert. Úgy éreztem, hogy már nincs okom tovább erre a szerencsétlen egyénre szegeznem. Mi kárt tehet bennem? Látszik, hogy jobban fél, mint én.
Steve is pont odaért addigra. Mondanom sem kell, hozzám hasonlóan elég meglepett volt.

- Na ugye... - vertem hátba Steve-et, mikor mellém ért. - Te meg még azt mondtad, hogy adjuk fel, meg ilyenek. Nézd meg Walter-t. Teljesen egyedül sikerült ennyi ideig túlélnie.

Miután még pár szót váltottunk arról, hogy ki honnan jött és mit csinált eddig, Walter meghívott Minket magához, hogy az éjszakát töltsük nála, biztonságban. Elég durva két napon voltunk túl, így nem nagyon ellenkeztünk.
A plázától pár perc sétára lakott csak, így hamar megérkeztünk. Egy emeletes tömbház 2. emeletén lakott, egy apró garzonban. Persze ez legkevésbé sem érdekelt, azok, amik hajdanán érdekeltek volna, már rég nem mozgattak meg. Ebben a lakásban a pihenés lehetőségét láttam, ami igazán ránk fért már.

Vacsorát is kaptunk, nagyon finom volt. Konzerv, de mégis, mint valami király úgy éreztem magam. Walter igazán jó társaság, jó modorú, és ami szintén manapság már hiányzik az emberekből, humoros. Kellemes estét töltöttünk nála.
Ennél már csak az volt jobb hír, amikor kiderült, hogy még egy hajója is van, csak üzembe kell helyezni. Nagyjából 15 éve nem használta senki és egy vízparti tárolóban porosodott. Minden bizonnyal ráfér majd egy kis törődés, de kit érdekel? Itt a kiút, az esély, hogy elhagyjuk ezt a kontinenst egy jobb remény érdekében.

Már késő este volt, amikor Walter megmutatta, hogy hol fogunk aludni. Nem egy Hilton hotel, de nyilván az olajszállítónál sokkal jobb volt. El is köszöntünk és elfújtuk a gyertyákat. Feküdtem a földön, rajtam egy pokróc és elalvás előtt még merengtem egy kicsit. Áldottam a jó szerencsénket, hogy ilyen veszett helyzetből is ennyire jól ki tudunk jönni. 

Ahogy a szemem kezdte megszoknia fényt, egyre jobban láttam a szobában. Körülnéztem hát rendesen, ezzel eddig nem is foglalkoztam. Valóban, ahogy elsőre is tűnt, egy sima kispolgári lakás volt, a maga egyszerűségével. Egy dolgon akadtam csak meg, mégpedig a plafonon. Volt ott valami. Valami, amit így a sötétben nagyon nehéz volt kivenni. Újságcikkek talán, de nem láttam rendesen. Mi lehet az?
De aztán túl fáradt voltam ahhoz, hogy ezzel foglalkozzam és egyszer csak elaludtam. Elindultunk hát végre a reménnyel teli holnap felé.

Álmomban számtalan kérdés merült fel bennem, ami nem hagyott igazán nyugodni. Tudtam, hogy döntenünk kell, mielőtt el tudjuk hagyni ezt a helyet.
Ki ez a Walter? Meg lehet benne bízni? Merre megyünk tovább, ha kész a csónak? Steve vajon össze tudja magát szedni teljesen?
Csak pár kérdés az álmaimból, amelyek foglalkoztattak...

Hogyan folytatódjon a történet? Döntsd el Te! Szavazás a TheVR Fórumon!