1. fejezet

Nagyjából 2 hete állomásozunk Miami-ban. Az időjárási problémák és az egyre növekvő wreckling fenyegetés miatt időnként változtatnunk kell a helyünket. Amerikát már bejártuk szinte teljes egészben, lassan kifogynak a menekülési lehetőségek. Hamarosan el kell hagynunk a kontinenst. Két nappal ezelőtt kiküldtek Minket Lucie-val, hogy szerezzünk meg egy alkatrészt. Pontosan nem tudtuk, hogy mihez kell, csak leírták, hogy hogyan néz ki és vélhetően hol található.
Egy héttel ezelőtt egy másik csoport már elindult ezért az alkatrészért, de soha nem tértek vissza.

A Mi kis "világunk" úgy épül fel, hogy van egy bázis, egy folyamatosan mozgó logisztikai központ. Ez különböző autókból áll, villamosenergiával tudjuk Őket hajtani, mivel benzint már senki nem termel, legalábbis nincs tudomásunk róla.
Ez a központ nagyjából 200 embernek ad "otthont", ha egyáltalán lehet így nevezni. Vannak köztünk orvosok, mechanikusok, katonák, tudósok és szerencsére pár gyermek is, akik talán majd a jövőnket jelentik.
A folyamatosan mozgó központon kívül van több, úgynevezett taktikai egység. Ezekben a 10-15 fős csoportokban dolgoznak a legjobb katonák, illetve általában 1 technikus vagy mérnök. Ők gyűjtik össze a szükséges élelmet és berendezéseket az ex-USA területéről.

Én és Lucie egy ilyen csapatban dolgoztunk. Mindketten katonák voltunk az "előző" életünk során, amikor még volt mit védeni. Lucie tengerészgyalogos volt, a U.S. Marines kiemelkedő tagja. Én az amerikai különleges kommandós osztag, a S.W.A.T gyors reagálású egységében szolgáltam, mint robbantási szakértő. Megismerkednünk már a vírus okozta pusztítás után sikerült, az egyik korábbi kiszervezett akció során. Soha nem láttam még ennyire erős és okos nőt korábban...

Már 1 napja sétáltunk az elsivatagosodott területeken. A kezemben szorongtatott térkép szerint jó irányban haladtunk, de a távolba meredve sem láttunk semmit a horizonton. Időről időre összenéztünk Lucie-val. Láttam a szemében, hogy Ő hisz a küldetésünkben, így ilyenkor mindig elmúltak a kételyeim. Nem nagyon beszélgettünk, küldetések során ez szinte mindig így volt. Nem volt miről akkor éppen, illetve minden idegszálunkkal a ránk leső veszélyeket kerestük, fürkésztük a tájat.

A második nap hajnalán pillantottuk meg a távolban a zónát, amit kerestünk. Innen messziről nézve Nekem úgy tűnt, hogy valami lezuhanhatott ott. Ahogy közeledtünk a helyszín felé láttuk, hogy itt nem egy kis dologról van szó. Egy korábban napi szinten üzemelő személyszállító repülő látványa tárult elénk, ami felig a földben volt. Azt nem tudtuk megállapítani, hogy a zuhanás vagy pedig a baleset óta eltelt mostoha idő miatt nézett így ki.

Ahogy néztük a roncsot, próbáltuk kitalálni, hogy hogyan is juthatnánk be a leggyorsabban a vezérlő terembe, ahonnan el kellett hoznunk a lerajzolt műszert. Elindultunk, hogy körbe sétáljuk a repülő maradványát. Gyakorlatilag a pilóta fülke egyáltalán nem látszott ki a homokból, máshogy kellett megoldanunk, ezt azonnal tudtuk.
Séta közben rengeteg tetemet láttunk, mind szétmarcangolva, szinte csontig rágva feküdt a földön. Néhányuk a felismerhetetlenségig roncsolódott a bestiák támadása során. Egyértelműen wreckling támadás volt, azok ilyen kegyetlenek.

A gép hátulján találtunk egy ajtót, amin annyira össze volt roncsolódva, hogy mindketten át tudtuk rajta magunkat tuszkolni. A gép belsöjében néhány további halottat találtunk, de Ők, amennyire a körülmények és az eltelt idő engedi, egyben voltak, nem wreckling támadásban haltak meg, hanem a zuhanásban.
Lassan és óvatosan, minden mozdulatunkra figyelve elindultunk a gép elejébe, hogy megnézzük bejuthatunk-e a pilóta fülkébe. Tudtuk, hogy a egy hangos zaj és a nyakunkban lesz a környék összes szörnyetege. Néhány helyen a törmelékeken és a széttört vasszerkezeten is át kellett másznunk. Szerencsére komolyabb gond nélkül sikerült megoldani az előre jutást.

Legnagyobb meglepetésünkre a pilóta fülke, bár homok alatt volt, mégis valahogy egyben maradt. A pilótákról ugyan ez nem volt elmondható, csúnyán összeroncsolódtak a becsapódáskor. Isten nyugosztalja Őket, ahogy minden halottat, akik a káosz martalékaivá váltak.
Távolról is láttam a szerkezetet, amit meg kellett szereznünk. Még energia is volt benne, hiszen egy kis piros lámpa pislákolt rajta. Nem vagyok műszaki szakember, de ez valamilyen landolást segítő egység lehetett, legalábbis a rajta lévő jelek alapján erre tudtam következtetni.

Lucie-t finoman megfogtam és magam mögé húztam.
- Én megyek be, Te figyelj arra, hogy ne lepjenek meg hátulról.
- De Shawn...
- Nem, Lucie, most nincs apelláta. Én megyek be, Te pedig megvársz és figyelsz.
- Szeretlek katona - ragadta meg a karom és húzott vissza még egy csókra.
- Én is - feleletem nemes egyszerűséggel.
Ki gondolta volna, hogy lehet utoljára mondhatom el neki? Most már mást mondanék, de késő, hiába találok ki szebbnél szebb dolgokat, már nem fogja hallani soha többet.

Bemásztam a fülkébe, egy vas lapon kellett átcsúsznom ehhez, ami keresztbe állt pontosan a bejáratnál. Gond nélkül megvolt, beljebb is léptem. Így már közelebbről is megnézhettem a szerkezetet, amiért a parancsnok több emberéletet sem sajnált. Nem teljesen értem, hogy miért van erre szükségünk, de biztos fontos lehet.
Mivel a műszerfalba volt építve ki kellett valahogy onnan szednem. Szerencsére Rob, a Mi mérnökünk, ellátott egy olyan eszközzel, ami hang nélkül tud csavarokat vagy bármilyen más rögzítő elemet eltávolítani. Mindig is lenyűgözött Rob zsenialítása és kreativitása. Abból a nagyjából nagy semmiből, amink volt hihetetlen dolgokat hozott össze.

Pár perc múlva már a kezemben is tartottam a gépezetet. Nem volt nagy szerencsére, simán elfért a táskámban. Elindultam hát vissza Lucie-hoz. Átjárt az öröm és megnyugvás. Újabb sikeres küldetés emberáldozat nélkül. Valószínűleg itt hibáztam, ráadásul ez a hiba Lucie életébe került.
Visszafelé menet a vas lapon hanyagul átdobtam magam örömömben. Viszont arra nem számítottam, hogy ezt nem fogja elbírni és hatalmas robajjal leszakad.
Minden beleremegett, a pilóta fülke ablaka betört, nem bírta a plusz erőhatást, amit remegés okozott. A homok elkezdett beömleni. Lucie elkapta a kezem és rohanni kezdtünk a roncson keresztül a farokrészhez. Kintről már hallottuk az érkező wrecklingeket. Tudtam, hogy ez a nap nem fog könnyen véget érni.

A repülő végébe érve megálltunk. Visszanézve megállapítottuk, hogy a homok idáig nem jön fel, így átmenetileg biztonságban vagyunk, legalábbis a benti veszélyek elől. Kint továbbra is legalább 5-10 vérszomjas korcs várt Minket.
Fegyver és töltény is kevés volt nálunk, ezzel is nagyon takarékoskodni kell, mivel hiánycikk ezekben az időkben. Lucie betöltötte a fegyverét, míg én is a sajátomat.

- Háromra indulunk Shawn - súgta felém.
- Pontosan hogy tervezed a kinti akciót? - kérdeztem aggódva.
- Figyelj egy kicsit, csendben. Összesen nyolcan vannak.
- Ezt megint honnan veszed?
- Hallom, ha csendben lennél végre pár percig, akkor Te is hallanád őket és nem lennél ilyen idegesítő.
- Jó...

Lucie háromig számolt, majd kimászott a törött ajtón, amin be is jöttünk. Azonnal mentem utána természetesen.
Mire kidugtam a fejem már hármat lelőtt és elindult a bázis felé. Azonnal utána eredtem. Együtt haladtunk tovább. Ha igazat mondott, akkor még 5 bestia kellett legyen valahol körülöttünk. Bár világos volt, a homokbuckák remek rejtekhelyet biztosítottak ezeknek a fenevadaknak.

Kb. száz métert tudtunk haladni zavartalanul. Minden lépésnél hallottam verni a szívem, de szerintem Lucie szívét is hallottam. Pattanásig feszült minden idegszálunk. Tudtuk, hogy most az életünkért küzdünk.
Megjelent újabb 3 wreckling, körbevettek Minket. Lucie jelezte, hogy ne lőjünk, amíg távol vannak, mivel biztosra kell mennünk. Így hát vártunk.
Az egyik lény meg is indult felém, mikor 5 méterre lehetett egy golyót eresztettem a fejébe és holtan terült el a lábam előtt nem sokkal. Idő közben Lucie is leszedte a maradék kettőt. Elképesztő lövések lehettek, kár, hogy nem láttam. Tisztán és precízen fejbe lőtte mindkettőt. Az én kedvesem volt a legjobb katona az összes megmaradt túlélő közül, legalábbis mindig ez volt az érzésem. De nem volt idő érzelgősségre, tovább indultunk.

Hosszú, hosszú út után már csak pár órára voltunk a bázistól. Fejünkben egész út alatt kellemetlenül motoszkált a gondolat, hogy merre lehet a maradék kettő wreckling. Elképzelhető, hogy Lucie tévedett és nem voltak annyian, de ez ritkán fordult elő.
Az út során egy szót sem szóltunk egymáshoz, csak a tájat fürkésztük. Be is esteledett addigra, így még nehezebb helyzetbe kerültünk. Mennünk kellett, mert az éjszakai fagy ellenünk dolgozott, lassított Minket.

Ahogy sétáltunk a fogvacogtató hidegben egyszer csak egy mordulást hallottunk. Egymásnak dobtuk a hátunkat és kémleltük a tájat. Nem láttunk semmit, így még idegőrlőbb volt a helyzet.
Egyszer csak Lucie felkiáltott:
- Balra!!
Mire oda fordultam már le is lőtte a támadó lényt, majd mindenfelé előjel nélkül jobbra fordult és leszedte az éppen támadni készülő, utolsó ellenfelünket is.

Megnyugodva rogytunk le a földre, végeztünk velük. Hihetetlen, hogy eddig csendben, meglapulva követtek Minket. Nem elég, hogy életveszélyesek még intelligensek is. Nagyon nehéz helyzetben voltunk, de megoldottuk.
Felmentem az egyik homokbucka tetejére, hogy elnézzek a távolba. Próbáltam kideríteni, hogy mennyire lehet még a tábor, hátha látok valami fényt az éjszakában, de hiába próbálkoztam.

Egyszer csak sikítást hallottam. Megpördültem és láttam, hogy Lucie elterül a földön, miközben egy rohadt korcs éppen a nyakába mélyeszti a karimait.
Üvöltve rohantam lefelé a homokban és lőttem a wrecklinget. El is engedte Lucie élettelen testét és odébb dobta. Elindult felém. Ekkor eszembe jutott, amit a szerelmem mondott és engedtem, hogy közelebb jöjjön. Nagyjából két méterre lehetett, amikor felugrott és rám akarta vetni magát. Ekkor lőttem, de másra már nem volt időm. A magatehetetlen test zuhant tovább és teljes erővel rám esett. Nem volt még szerencsém sem, hiszen borotvaéles karmai éppen a kezemre estek és felhasították a bőröm és a húsom. De legalább meghalt. Mégsem nyolc, hanem kilenc volt...Lucie, talán most először az életében tévedett.

Odarohantam a kedvesemhez. Már nem volt benne élet. Átkaroltam és ráborultam. Bőgtem, mint egy kisgyerek. Akit a legjobban szerettem a világon, már halott és az én hibám. Azért halt meg, mert nem tudtam parancsolni az önelégültségemnek és menőzni akartam. Bolond voltam és most ennek Ő itta meg a levét...

A parancsnok rezzenéstelen arccal hallgatta a történetem. Állt ott, mint egy fadarab és semmire sem reagált. Elmondtam, hogy Steve-el csak a visszafelé úton futottam össze, azt, hogy hol tartózkodott és mit csinált arról nem tudok semmit.

A Pressley kiküldött a házból, Stevenek bent kellett maradnia. Legalább 1 óra telt el, mire mind a ketten megjelentek. Közben meglátogatott Rob, hozott meleg ételt és segített összevarrni a sebet a karomon.
A parancsnok összehívta a teljes egységet, majd elkezdte beszédbe kezdett:

- Figyelem! A mai napon olyan dolog történt, amit tanulság lehet a teljes csapat számára. Shawn a küldetése során figyelmetlen volt, köszönhetően annak, hogy egy részsiker olyan önteltséggel töltötte el, hogy az egy társa életébe került...
Minden katonának feladata, hogy a 100%-ig koncentráltan vigye véghez a küldetéseket és hajtsa végre a parancsokat. Ha nem így történik, annak ilyen következményei vannak és csak saját magunkra vethetünk emiatt.
Sajnálatos módon Shawn nem először lett önelégült egy apró siker miatt, így nincs más választásom, mint hogy elküldjem az egységtől, hogy a jövőben egyedül éljen, külön a közösségtől. Így nem tud kárt tenni az amúgy is törékeny egyensúlyban és egyre csökkenő létszámban.

Hatalmas zúgolódás támadt, de Pressley egy pillanat alatt elcsendesített mindenki:

- CSENDET, AKI ENGEDETLEN AZ MEHET SHAWN-AL A SIVATAGBA SÉTÁLNI!

Azonnal csend lett. Hősök voltak mind, akik itt voltak, de senki sem olyan hülye, hogy Önként kimenjen a gyilkos pusztaságba. A parancsnok így folytatta:

- Ezen kívül megtudtam, hogy Steve kiszökött a táborból, hogy egy egyéni, saját érdekeket szolgáló akciót kezdeményezzen. Ehhez magával vitt fontos műszereket, ételt és italt, ami a közös ellátmány mennyiségét csökkentette. Ezzel veszélybe sodorta küldetést és mindannyiunkat. Visszatérésekor a műszerek és az élelem töredékét hozta csak vissza magával. Ennek köszönhetően Steve-et is száműzőm a túlélők közül, hogy egyedül, továbbra is saját érdekeit nézve élje tovább az életet. Úgy tűnt, az sokkal jobban megy neki, mint a csapatmunka.
Ennyi mára, mindenki menjen a dolgára, holnap reggel indulunk. Amikor Mi elindulunk akkor mehetnek a száműzöttek is a saját útjukra. Addig lássátok el Őket étellel és fegyverekkel.
- Nem vagyok gyilkos, így kaptok valamennyi útravalót, hogy ne az én lelkemen száradjon a halálotok. - fordult hozzám és Steve-hez a parancsnok.
- Most pedig Mindenki lépjen le, takarodó. - szólt a zárszó.

Összetörve sétáltam vissza korábbi alvó helyemhez. Rob még az este összekészítette a cuccokat nekem, így tudtam jó kezekben vagyok.
Próbáltam aludni, de egyre csak Lucie járt a fejemben és a hiba, amit elkövettem a repülőgép roncsnál.

Pillanatok alatt reggel lett, pedig egy percet sem aludtam. Kimentem az épületből. Addigra már a csapat indulásra kész volt. Felszálltak a buggy-kra, amivel érkeztünk. Tisztelegtek előttem és Steve előtt, majd elhajtottak.
Ott maradtunk ketten, ki tudja mennyi wreckling ellen, magam sem tudom még mennyi élelemmel.

Merre induljunk, járt a fejemben a kérdés...mihez kezdünk most? 3 lehetséges útvonalat tudok elképzelni:

• Nyugat felé indulunk és megpróbálunk keresni valamit, ami segíthet életben tartani Magunkat
• Észak felé indulunk és elmegyünk a találkozó pontra, ahol az egység találkozik a logisztikai központ utazó bázisával.
• Délre megyünk és megpróbálunk a vízparton egy hajót keresni, amivel eljuthatunk esetleg Európába

Illetve vajon mit gondol Steve? Pressley beszéde óta nem váltottunk egy szót sem egymással, most pedig itt állunk egymás mellett...

Dönts Te, hogy hogyan folytatódjon a történet. A szavazás a VR Fórum-án található.